The Rasmus-Egy banda története, kicsit másképp…

Ez a történet a világ legnagyszerűbb bandájáról, a The Rasmusról, és
leginkább annak a megalakulásáról szól. Persze tudom, az egész
sokkal régebben kezdődött, és persze teljesen másként, de épp ez a
lényege. Én kitaláltam egy másik kezdetet, és erről szól a történetem.
Hát akkor jó olvasást, remélem, tetszeni fog!

I. A kezdet…
Zuhog az eső. Szörnyű viharos idő van, szinte senki sincs az utcákon.
Komor az éjszaka, komorabb, mint bármikor, a koromfekete égről most
a csillagok gyenge pislákolása sem látszik, a felhők teljesen beborítják
az eget. Kegyetlen szél zúg, az eső is szakad, olyan, mintha
dühöngene, tombolna most az ég. Az utcán egy sötét alak rohan végig.
Nem törődik az idővel, nem törődik semmivel, csak rohan a kihalt utcán.
Átrohan az úttesten, mintha a kocsik ott sem lennének. Az autók
dudálnak, hirtelen fékeznek, némelyik keresztbe is fordul. Csak a
szerencsén múlik, hogy nem ütik el az ismeretlent. Az csak rohan
tovább, nem törődve semmivel. Kicsivel távolabb megáll. Levegő után
kapkod, és nekitámaszkodik egy ház falának. Csurom víz mindene.
Tovább akar rohanni, de nem bír. Néhány bizonytalan lépés után
eszméletlenül csuklik össze a zuhogó esőben. Az utcán egy lélek sincs,
senki sem látta a különös alakot…

II. Az ismeretlen
-Aki, ideje elindulnunk- az asztalnál két férfi ült. Egy kellemes
szórakozóhelyen voltak.
-Ilyen szakadó esőben?- kérdezte az említett. Egy fiatal, szemüveges
férfi volt, baseball sapkában.
-Hát, szerintem ez még egy darabig nem fog elállni- mondta a másik,
egy erősebb testalkatú, hosszú, kissé göndör hajú, hasonló korú férfi-
és én már nagyon fáradt vagyok.
-Igazad van, Pauli- nézett rá vastag, fekete keretű szemüvege mögül
Aki.- Én is fáradt vagyok, nehéz nap volt a mai. Holnap jön Eero is,
ugye?
-Azt mondta, de még felhívom telefonon. Na gyere, induljunk.
Aki kihörpintette a maradék sört az előtte álló üvegből, majd fölvette a
kabátját.
-Nem is hoztunk ernyőt- jutott eszébe, ahogy az ablakon kinézett.
-Nem, de neked van sapkád, nekem meg van csuklyám. És különben
sem vagyunk cukorból- elindultak a kijárat felé.
-Hát nem vagyunk cukorból…-, mondta magának Aki, ahogy kiléptek a
kis kocsmából. A kellemes meleg helyiségben ücsörögve és iszogatva
nem tűnt ilyen komolynak a helyzet.
-Hát…- mondta Pauli, és az égre nézett- melegünk nem lesz, az már
biztos.
Elindultak.
-Ha így folytatjuk, sosem lesz bandánk- szólalt meg kissé szomorúan
Aki.
-Hát ja… Pedig minden olyan jól összejött, csak énekesünk nincs. Nem
értem, miért olyan nehéz énekest találni…
-De te miért nem akarsz énekelni? Eero is csak azt hajtogatja, hogy ő
csak vokál hajlandó lenni a basszusgitár mellett. Pedig akkor meglenne
a banda!
-Értsd már meg Aki, én nem akarok énekelni! Gitározni teljesen más!
Nem mernék úgy kiállni a tömeg elé, ez teljesen más…
-Pedig amikor kitaláltuk, még jó ötletnek tűnt, és én szívesen is
zenélnék, főleg veletek, de nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz…
-Ne adjuk föl, Aki- mondta Pauli, aztán szótlanul mentek egy darabig.
Aki egyszer csak megbotlott valamiben. Kis híján hanyatt vágódott, de
gyorsan megkapaszkodott a mellette lévő Pauliban.
-Na, Aki! Nem nézel a lábad elé?- nevetett, és megfogta társa karját.
-Mi a fene ez?- kérdezte kissé dühösen Aki, aztán a lába elé nézett.
Először nem tudta eldönteni, mi az. Csak egy nagy fekete kupacot
látott, először azt is hitte, talán valaki elhagyta a kabátját, de aztán
rájött, hogy az nem lehet. Beletelt egy kis időbe, mire felfogta, mi hever
a lábainál. A lélegzete is elakadt hirtelen.
-Te jó ég, Pauli!- mondta ki nagy nehezen a döbbenettől-, itt fekszik
valaki…
-Hogy micsoda?- Pauli meglepetten nézte a fekete alakot a földön.
Mindketten leguggoltak hozzá, és jobban szemügyre vették. Az utcán
nagyon sötét volt, így nem láttak sokat, viszont azt már biztosan
megállapíthatták, hogy egy ember fekszik a földön. Fekete nadrág, és
egy fekete, rövid ujjú ing volt rajta, ami az esőtől eltekintve is igen
meglepő volt, hiszen kutya hideg volt. Az idegennek éjfekete haja volt,
és bár az arcát nem igen látták, azt is megállapították, hogy férfi.
Látszólag eszméletlenül hevert az oldalán fekve az utca hideg kövén,
és csurom víz volt.
A két férfi meg sem tudott szólalni a döbbenettől. Végül tanácstalanul
egymásra néztek.
-Mit csináljunk?- kérdezte még mindig döbbenten Aki.- Itt csak nem
hagyhatjuk!
-Hát persze, hogy nem!- mondta Pauli.- Talán hívni kéne egy mentőt.
Úgy nézem, elég rossz állapotban van…
-Ez biztos, hogy jó ötlet?- nézett Aki Paulira.- Azt se tudjuk, ki ez.
Szerinted mit kezdenének vele a mentősök?
-Tudsz jobbat?
-Hát… nem is tudom. Talán vigyük fel hozzám…
-Micsoda?- kiáltott fel Pauli, mint aki nem hisz a fülének- Te
megbuggyantál?
-Figyelj, innen nem lakom messze. Csak segítenénk neki, amíg
magához tér, akkor megmondaná, mi ez az egész, és elmenne. Mégis
csak jobb, mint a kórház. Talán nem is foglalkoznának vele.
-De hát nem is ismerjük, azt sem tudjuk, hogy került ide!
-Nézd, Pauli- szólt Aki- Szerintem, ez most nem fontos. Segítségre
szorul…- Aki már nyúlt, hogy felemelje az idegent.- Segítesz?
-Jól van- mondta Pauli. Megértette, hogy Akinak igaza van, de akkor is
furcsállotta, hogy csak úgy felviszik Aki lakására, amikor nem is ismerik.
Lassan, óvatosan a hátára fordították az ismeretlent, Aki átkarolta a
hóna alatt, Pauli pedig megfogta a lábait, és felemelték. Hamar
odaértek Aki lakásához. Ahogy beértek, lefektették az ágyra, és
fölkapcsolták a villanyt. Így, a fényben, már tisztán láthatták az
ismeretlent. Nagyon meglepődtek. Most, hogy megpillanthatták az
arcát, látták, hogy nagyon fiatal, annyi idős lehetett, mint ők. Különös
arca fal fehér volt, ajkai kissé kéknek látszottak a hidegtől. Kissé
hosszabb, éjfekete haja az arcához tapadt a víztől, és ami a
legkülönösebb volt, fekete madártollak voltak beletűzve. Termetre
egészen átlagosnak tűnt, valamivel alacsonyabb lehetett Akiéknál,
alkata vékony volt, de nem gizda, inkább erős, férfias, de most
gyengén, és ernyedten hevert az ágyon. Szörnyű állapotban volt.
Miután a döbbenettől magához tért a két férfi, levették vizes
kabátjukat, majd újra a különös férfihez léptek.
-Le kellene venni a vizes ruháit-, mondta Pauli.
Aki csak bólintott, és nekiláttak levenni teljesen átázott cipőit, aztán a
zokniját.
-Szerinted hogy került oda?- kérdezte közben Aki.- Nem hinném, hogy
csöves…
-Nem tudom…- mondta elgondolkodva Pauli- Szerintem sem az, de
nagyon különös.
-Ja, az biztos… Szörnyen néz ki szegény. Biztosan rég óta ott
feküdhetett.
-Gyere, vegyük le a gatyáját.- mondta Pauli, miután végeztek.
Aki kissé elpirult.
-Na jó, de… és mi van, ha felébred?
-Jajj, Aki, ne marháskodj már. Szerinted, úgy néz ki, mint aki mindjárt
felébred? Nem maradhat rajta, csurom víz. És ne aggódj, minden pasi
hord alsógatyát.
-Hát remélem…- mondta magában Aki. Kicsit elszégyellte magát, hiszen
tudta, hogy ez más helyzet, de neki ez akkor is furcsa volt. Végül
levették róla a fekete farmernadrágot, ami nem volt könnyű, mert
teljesen rátapadt a víztől. Aki megnyugodva konstatálta magában,
hogy tényleg minden pasi hord alsógatyát.
-Meg kellene néznünk a zsebeit, hátha találunk valahol igazolványt,
vagy valamit…
-Ez jó ötlet- mondta Pauli, és végignézték az összes zsebét, de nem
találtak semmit.
-Hát, ez így nem lesz könnyű- sóhajtott Aki.- Na jó, vegyük le az ingjét
is. Nekiálltak kigombolni éjfekete ingjét, amiből szintén csöpögött a víz.
Aki egyszer csak felkiáltott.
-Nézd csak Pauli, legalább egy ismertető jele van az ismeretlennek-,
mondta, és felemelte az idegen jobb alkarját, amin végig egy hatalmas,
gótikus betűkkel írt fekete tetoválás volt: „Dynasty”.
-Ejha- mondta Pauli.- Legalább ennyit már tudunk róla.
Folytatták a vetkőztetést, és Aki újra felkiáltott, de most inkább riadtan.
-Mi az, Aki?- Nézett rá Pauli.
A fekete ing eddig valamit eltakart előlük. Az idegen vállán egy csúnya,
mély seb volt, ami erősen vérzett.
-Te jó ég- mondta Pauli.- ezzel meg mi történhetett?
-Orvost kellene hívni!- mondta Aki.
-Ok, te hívj orvost, én addig ellátom, amennyire lehet.
Aki csak bólintott, és már elő is vette a telefonját. Amíg Aki telefonált,
Pauli teljesen levette az inget az ismeretlen férfiról, betakarta jég
hideg testét, és vizes ruháit az ágy mellé terítette. Aztán keresett
valami törülközőt, amit a sebre szorított. Aki letette a telefont. Pauli
kérdőn nézett rá.
-Na?
-Azt mondta, egy perc, és itt van.
-Remélem is. Egyre rosszabbul néz ki ez a szerencsétlen.
Leültek az ágy mellé, és tűnődve nézték az idegent, és Pauli közben
görcsösen szorította a vállára a törülközőt, amit egyre jobban
átáztatott a vér. Egyikőjük sem tudta, mi történhetett, ahogy azt sem,
hogy ki ez a különös alak. Olyan furcsa volt, olyan misztikus, mintha
nem is ide tartozna, hanem valami másik világba. Nem telhetett el sok
idő, kopogtattak az ajtón.
-Yeah- mondta kissé megnyugodva Aki- megjött a doki.
Kiment az előszobába, és ajtót nyitott az orvosnak. Kezet fogtak, majd
bevezette a szobába.
-Te jó ég!- szaladt ki az orvos száján akaratlanul is, amint meglátta az
eszméletlen férfit. Aki mondta neki, hogy nagyon siessen, de azért arra
nem számított, hogy ennyire komoly a helyzet.- Hát vele meg mi
történt?
Aki és Pauli egymásra néztek.
-Hát…- kezdte kínlódva Aki, de szerencsére nem kellett folytatnia, mert
az orvos nekilátott megvizsgálni a beteget. Először rátette a homlokára
a tenyerét, aztán a csuklóját fogta meg, a pulzusát keresve. Aztán
észrevette a véres törülközőt, amit Pauli még mindig az ismeretlen
vállához szorított.
-Mutassa csak…- Pauli levette a törülközőt.- Ssssszzz- az orvos
felszisszent, amikor meglátta a sebet. Egyből kötszert és valami
alkoholt vett elő a táskájából. Pauli óvatosan az oldalára fordította a
feketehajú férfit, így az orvos el tudta látni a sebet. Óvatosan kimosta
alkohollal, aztán szorosan átkötötte a vállát, hogy ne vérezhessen
annyira. Közben Pauliékhoz beszélt:
-Ez nagyon csúnya… szinte nem is láttam még ilyen csúnya sebet.
Különös, nem tudom, mi okozhatta. Se nem állat, se nem valamilyen
fegyver, de nem is horzsolás…- Aki és Pauli némán egymásra néztek.
Feltűnt nekik, hogy mennyire különös és titokzatos ez az idegen, de
mostmár biztosak voltak benne, hogy nem egy egyszerű ember. Az
orvos közben tovább beszélt.- Nagyon furcsa… De súlyos is a sérülés.
Nagyon mély, és, ha továbbra is ilyen erősen vérzik, nem maradhat itt.
De hát mi történt vele?
-Hát… mi sem tudjuk-, mondta Aki.
-Hogy hívják a beteget?
Megint összenéztek.
-Eero Heinonen- mondta ki Aki az első nevet, ami eszébe jutott, és
kissé furcsa képet vágott. Pauli meglepetten nézett rá, de Aki csak
megrántotta a vállát. Az orvos semmit sem vett észre a néma
szóváltásból. Miután végzett a seb ellátásával, tovább vizsgálta a fiatal
férfit. Megmérte a lázát, és a vérnyomását is, aztán meghallgatta a
szívverését, és megnézte a torkát. Aki és Pauli csak némán figyelték a
tevékenykedését. Mikor végzett, kérdőn néztek az orvosra, az
rosszallóan csóválta a fejét, és sóhajtott egyet.
-Rég volt dolgom ilyen súlyos esettel- mondta végül- Nagyon rossz
állapotban van! Magas láza van, ami még emelkedni fog, a pulzusát
alig érezni, a vérnyomását is alig tudtam lemérni, annyira alacsony. A
seb a vállán nagyon súlyos, és ahogy elnézem, rengeteg vért vesztett,
és nagyon gyengének tűnik. Lehet, hogy jobb lenne, ha hívnának egy
mentőt, és bevinnék a kórházba…
-Ne!- kiáltott ijedten Aki. Ő sem tudta, miért, de valami azt súgta neki,
hogy nem lenne jó, ha ezt a különös idegent kórházba szállítanák. Mi
van, ha mégis… mégis más, mint akinek hiszik, és akkor ott vajmi
keveset tudnának segíteni neki… Aki valamiért tudta, hogy most az
lenne a legjobb neki, ha maradna. Az orvos meglepődött Aki hirtelen,
heves ellenkezésén. Értetlenül nézett Akira, és ő egyből észbe is
kapott.
-Őőő… mármint… nem maradhatna inkább? Tudja… szóval nem szereti
a kórházakat, és… hát, jobban lenne neki itt- próbált magyarázkodni
Aki. Pauli hevesen bólogatott, hogy meggyőzőbb legyen a kép. Ő is
tudta, hogy az idegennek maradnia kell. Az orvos még mindig kicsit
furcsán nézett rá, de úgy tűnt, nem vonja kétségbe Aki szavait.
-Hát, akkor maradjon, de mindenképpen felügyeletet igényel, szóval
mindig legyen valaki mellette. Nagyon figyeljenek rá, és bármi gond
lenne, azonnal szóljanak. Írok fel lázcsillapítót és fájdalomcsillapítót. Ha
nagyon felmenne a láza, tegyenek vizes törülközőt a testére. Nem
tudom, mikor térhet magához, de most kíméljék, amitől csak tudják.
Nagyon le van gyengülve, ezért nehezebb lesz a gyógyulás, és lassabb
is. Mindenképpen maradjon ágyban, most az a legfontosabb, hogy
pihenjen. Én majd feljövök minden nap, ellenőrzöm az állapotát, és
ellátom a sebét. Azt hiszem, ez most mindenképpen szükséges.
Megadom maguknak a számomat, ha esetleg addig valami baj lenne.
Most adok be neki lázcsillapítót.
Akiék csak némán bólogattak. Már teljesen tanácstalanok voltak.
Amikor rátaláltak az idegenre, látták, hogy nincs jó állapotban, de azt
egyáltalán nem gondolták volna, hogy ennyire komoly a helyzet. Már
tényleg nem tudták, mit tegyenek, és meg is voltak riadva. Bár nem
ismerték az idegent, mégis aggódtak érte.
Az orvos előkészítette a fecskendőt, majd beadta a betegnek a
lázcsillapítót.
-Ez elég nagy adag, remélem hat…- mondta közben. Aztán amikor
végzett, betakarták a férfit, és az orvos indulni készült. Az ajtóban
megállt. Akinak egy cetlit adott.
-Tessék, a telefonszámom. Ezen bármikor elér- Aki bólogatott- Nagyon
vigyázzanak rá! Akkor holnap jövök.
-Rendben, és köszönöm…
-Viszlát!
-Viszlát!
Aki becsukta az ajtót.
-Meg kell tudnunk, ki ez!- mondta kicsit magának, kicsit Paulinak is.

III. Démon
Visszament a szobába, és leült Pauli mellé az ágyhoz.
-Nekem is egyre furább ez az egész- mondta Pauli, és elgondolkodva
nézte az idegen különös, misztikus arcát, ami olyan fehér volt, mint a
fal.- Az biztos, hogy furcsa ez az alak. Ez az egész furcsa. Hogy került
oda, és mi történhetett vele? Mi okozhatta a sebet a vállán? Még az
orvos sem tudta, mi az… És ki az, aki még igazolványt sem hord
magánál? Ráadásul ilyen időben egy egyszerű ingben…
-Szerintem már a külseje is nagyon különös. Az a sok fekete, meg a
tetoválás a karján, és a tollak a hajában… lehet, hogy… hogy nem is
normális teljesen?
-Hm? Arra gondolsz, hogy elmebeteg? Nem hinném, azok nem így
néznek ki. De nagyon furcsa, az biztos.
-És most mit csinálunk?- Aki bambán meredt maga elé. Nem tudta
felfogni az utóbbi óra eseményeit.
-Nem tudom…- válaszolta Pauli. Látszólag ő sem tudott tovább lépni a
történtektől.- Az már biztos, hogy maradnia kell, és hogy figyelnünk kell
rá. Tényleg szörnyű állapotban van, mást most úgysem tehetnénk. Ha
magához tér, minden kiderül… De addig úgy nézem, még várnunk kell…
-Figyelj, Pauli! Te hazamehetsz nyugodtan. Én itt vagyok-, mondta Aki.
-Csak nem gondolod, hogy itt hagylak- mosolygott Pauli- Együtt
keveredtünk bele ebbe az egészbe, együtt csináljuk végig. Segítek! -----
-Kössz!
-Ugyan. Viszont a holnapnak lőttek…
-Jajj, tényleg. Vajon mit fog szólni Eero, ha megtudja…
-Hát, az tuti, hogy nagyon meglepődik- mosolyodott el Pauli- hát, még,
ha megtudja, hogy az ő nevét adtuk az idegennek.
Aki is elmosolyodott. Bár egyáltalán nem volt vidám a helyzetük, ez a
gondolat mégis mosolygásra késztette.
Aztán csak ültek, és vártak… Nagyon sok idő telt el így. Ők csak
meredten, várakozva figyelték a különös idegent. Az mozdulatlanul,
szinte élettelenül hevert az ágyban, sápadt arca szinte egybeolvadt a
lepedő színével, és éjfekete haja, csak még misztikusabbá tette.
Szemei kissé kivörösödtek a láztól, lassan, és egyenletesen vette a
levegőt.
Már hajnal felé járt az idő. Aki félig nyitott szájjal aludt Pauli vállának
dőlve a széken, ülve nyomta el az álom. Pauli nem aludt, de már ébren
sem volt. Félálomban, homályos tekintettel meredt a semmibe. Beletelt
egy kis időbe, mire valami halk beszéd eljutott a tudatáig. Megrázta a
fejét, és megdörzsölte a szemeit, hogy kissé felébredjen. Mikor sikerült
a félálomból magához térnie, egyből az ismeretlenre nézett. Rájött,
hogy a beszéd, amit hallott, tompán jutott el az agyáig az álomtól,
mostmár tisztán hallotta. A feketehajú férfi kiabált kétségbeesetten,
behunyt szemmel, és közben szüntelenül forgolódott. Pauli gyorsan
fellökdöste Akit is.
-Mi a…- Aki azt hitte, álom volt az egész, nem igazán értette a
helyzetet, de hamar eszébe jutott minden. Mindketten az ismeretlenre
néztek. Az még mindig kiabált, és forgolódott, arca fal fehér volt,
szemei talán még vörösebbek, mint eddig, arcáról patakokban fojt a
víz. Megpróbáltak odafigyelni, arra, amit mond.
-Ne! Mi ez? Mi ez az egész? Hogy kerültem ide? Miért történik ez
velem? Miért? Mi történt…- kétségbeesetten, erőtlenül mondta ezeket a
szavakat. Levegő után kapkodott, és egész testében remegett. Aki és
Pauli összenéztek. Hát ettől nem lettek okosabbak.
-Hívni kell az orvost- mondta hirtelen Aki, és fölállt, hogy a telefonjáért
menjen, de Pauli megfogta a karját.
-Ne, Aki! Talán most ez nem lenne a legjobb ötlet.- Aki értetlenül nézett
barátjára- Azt hiszem, jobb lenne, ha ezt most mi intéznénk el. Nekem
ez egyre különösebb. Ez az idegen úgy beszél, mintha nem is ide
tartozna…
-Akkor mit csináljunk?
-Gyorsan szaladj le a legközelebbi patikába, és váltsd ki a
gyógyszereket, amiket az orvos felírt. Talán jó lesz, ha nyugtatót is
hozol. Én addig megpróbálok valamit kezdeni vele.
Aki már fel is kapta a kabátját.
-Siess- kiáltott még utána Pauli, aztán, ahogy Aki elment, fölállt, és az
ismeretlen férfi fölé hajolt. Nagyon rossz állapotban volt. Pauli rátette a
tenyerét vizes homlokára, az szinte sütött a láztól. Előkapta a
lázmérőt, és az idegen karja alá helyezte, és szorosan fogta a vállát,
mert még mindig állandóan mozgott. Amikor megnézte a lázmérőt,
nagyon megijedt. Az ismeretlen láza jóval 40 fölött volt. Egyből
berohant a fürdőszobába, és egy jó nagy törülközőt bevizezett. Aztán
visszaszaladt az idegenhez, kitakarta a felsőtestét, és a jég hideg
törülközőt ráterítette a forró testre. Az ismeretlen már nem forgolódott
annyira, mert erőtlen volt, de még fáradtan zihált. Paulinak volt egy
olyan ötlete, hogy felébreszti, de aztán úgy gondolta, ez most mégsem
lenne túl jó ötlet.
Aki hamar visszaért. Lihegett a futástól, miközben Pauli mellé lépett.
-Na? Mi a helyzet?- kérdezte még mindig lihegve.
-Gyors voltál.- Mondta Pauli.- Hogy vele mi a helyzet? Hát asszem nem
egyszerű. Nagyon magas láza van, ezért tettem rá ezt a törülközőt. De
már nem mondott semmit. Azt hiszem, lázálma volt… Már egyre
furcsább ez az egész. Remélem, hamarosan felébred, és akkor minden
kiderül… Hoztad a gyógyszereket?
-Ja, persze…- Aki előszedte a gyógyszereket, amiket az előbb váltott ki.-
De Pauli?
-Hm?
-Hogy akarunk ennek a szerencsétlennek lázcsillapítót adni, mikor
magánál sincs?
-Öh… erre nem is gondoltam- vakarta a fejét Pauli.- Azt hiszem, jobb,
ha nem várjuk meg, amíg felébred. Fel kellene ébreszteni.
-Ez biztos?
-Van jobb ötleted?
-Hát nem igazán…
Itt megcsörrent Pauli telefonja. Ahogy Pauli a kijelzőre pillantott, kicsit
ledermedt.
-Eero- mondta csendesen.- Mit mondjak neki?
-Hívd ide- felelt egy kis szünet után Aki- Előbb utóbb úgyis el kell
mondanunk neki ezt az egészet… Akkor már jobb, ha az előbbet
választjuk…
Pauli bólintott, és felvette a telefont.
-Moi Eero!
-Moi Pauli! Csak nem aludtál? Már azt hittem, föl sem veszed…
-Figyelj Eero.- Pauli nem akarta elnyújtani ezt az egészet.- Gyere föl
Akihoz! Mindketten itt vagyunk. Valamit mondani szeretnénk…
-Hú, ez nagyon komolyan hangzik.- Nevetett Eero- mindjárt ott vagyok.
-Ok. Kössz.
-Hello!
Eero már le is tette a telefont. Aki és Pauli egymásra néztek, aztán újra
az ismeretlen felé fordultak.
-Hát, akkor…
Aki leült az ágy szélére, és félénken Paulira nézett.
Pauli egy bíztató pillantást vetett Akira, és ő az idegenre nézett.
Lassan, bizonytalanul kinyújtotta felé a kezét, és kicsit meglökdöste a
vállát. Meglepve érezte, hogy szinte tűz forró a láztól.
-Hé… ébresztő…
-Aki, ettől nem fog magához térni- nézett Pauli óvatosan Akira. Ő
tovább próbálkozott. Először kicsit erősebben lökdöste a vállát, aztán
elkezdte pofozgatni az arcát, ami csurom víz volt, és szintén forró.
-Hé… ébredj fel! Na… ébresztő,- Aki egyre hangosabban beszélt az
idegenhez, és továbbra is pofozgatta az arcát.- térj magadhoz!
Légyszi…
Ebben a pillanatban, a feketehajú férfi kissé megmoccant. Aki elkapta a
kezét, és Paulival együtt várakozva, izgatottan nézték a férfit. Az
lassan kicsit elfordította a fejét, és fáradtan, szaggatottan, halkan
felsóhajtott. Aztán erőtlenül kinyitotta a szemét, és pislogott párat. Aki
és Pauli dermedten figyelték. Látták ködös tekintetén, hogy még nem
tért teljesen magához, és nem tisztult ki előtte a kép. Most
pillanthatták meg először, zöld szemeit. Már első pillantása is valami
misztikus, démoni erőt sugárzott, olyan különös volt. Pauliék egyből
érezték, hogy ez az idegen nem az, akinek látszik.
Miután sikerült felfognia a helyzetet, az ismeretlen döbbenten, és
értetlenül nézett körül, szemi kissé elidőztek a két alakon. Akit különös
érzéssel töltötte el, mikor magán érezte a zöld szempárt.
Megborzongott. Aztán hosszú másodpercek teltek így el szótlanul.
Végül az ismeretlen törte meg a csendet.
-Hol vagyok? Mi történt? Mi ez az egész…- kérdezte csendesen, alig
halható hangon, érezni lehetett hangjából, hogy halálosan kimerült,
teljesen tanácstalan, és mintha riadt is lett volna. Aztán megpróbált
fölülni az ágyban, de az első mozdulatnál fájdalmasan felnyögött, és
erőtlenül visszahanyatlott az ágyra.
-Hé, nyugi!- Aki egyből ösztönösen a férfi mellkasára tette mindkét
kezét, hogy fekve maradjon- Semmi baj! Jó helyen vagy! Most ne…
-Mi történt?- a férfi egyenesen Aki szemébe nézett, amitől ő egy
pillanatra teljesen ledermedt. Az idegen nehezen mondta a szavakat,
nagyon gyenge volt, és láthatóan nagy erőfeszítésbe telt neki, hogy
kimondja ezeket a szavakat. Aki látta, hogy nagyon meg van
zavarodva.- Kérlek! Tudnom kell…- szinte suttogott, és könyörögve
nézte Akit. Ő nagyon meglepődött, ahogy az ismeretlen szemébe
nézett. Fájdalmat, és kétségbeesettséget látott benne, szinte kiáltott:
Segíts!
-Mi sem tudjuk, mi történt…- mondta őszintén.- De ezzel most nem
kellene foglalkoznod. Jobb lenne, ha pihennél.
-De tudnom kell…- nagyon szaporán kapkodta a levegőt. Aki riadtan
látta, hogy csak romlik az állapota.- Én nem az vagyok, akinek hisztek!-
mondta.
-Hé, hé, nyugi!- Aki próbálta csillapítani az idegent, már nagyon
zaklatott volt.
-De ti ezt nem érthetitek…- gyenge hangja elcsuklott a fájdalomtól.- Én
démon vagyok, egy teljesen más világban élek. És… és most testet
kaptam, ideküldtek ebbe a másik világba… miért történt ez?
A helyzet egyre súlyosabbá vált. Végül Pauli vette kezébe a dolgokat.
Tudta, hogy tenni kell valamit.
-Aki, hozz egy pohár vizet!- Szólt, és odalépett az ágy mellé. Aki
engedelmesen elrohant. Pauli az ismeretlen felhevült testére tette a
kezét, és megfogta mindkét vállát, nyugtatni próbálta. Érezte, hogy
reszket, egész testében.
-Nyugodj meg! Nem szabad felizgatnod magad! Mi segítünk neked,
csak hagynod kell, hogy segítsünk! Csak hagyd, hogy segítsünk!-
őszintén nézett az idegenre, és az meg is értette a szavait. Pauli
meglepődött, milyen könnyen ment. Az ismeretlen még mindig a
szemébe nézett, és még idegesen kapkodta a levegőt, de már nem
beszélt, és nem próbált fölülni. Valami különös oknál fogva megbízott
Pauliban, érezte, hogy segíteni akar neki.
Aki visszaért, és egy pohár vizet nyújtott Paulinak.
-Köszi- mondta Pauli- hol vannak a gyógyszerek?
Aki szótlanul előkereste a gyógyszereket.
-Azt, hiszem, most a nyugtató is kelleni fog- mondta neki Pauli halkan.
Aki bólintott, és a lázcsillapító mellett egy nyugtatót is adott Paulinak.
Az leült az ágy szélére, és az idegenre nézett. Egy pillanatra
megzavarodott, ahogy tekintete találkozott a zöld szempárral. Olyan
különös volt, egy furcsa érzés szaladt át Paulin… Az idegen továbbra is
kimerülten nézte Paulit.
-Figyelj, ezt most be kellene venned- nyújtotta felé Pauli a
gyógyszereket. Az ismeretlen kételkedve nézett rá.- Bíznod kell
bennünk. Segíteni akarunk, hidd el!
Az ismeretlen halványan bólintott, és bevette a gyógyszereket. Pauli
segített neki inni egy kis vizet, mert nagyon gyenge volt, aztán letette
a poharat az éjjeli szekrényre, de nem mozdult az idegen mellől. Aki is
ott állt az ágy mellett, mindketten csendben figyelték az idegent. Az
hamar elbágyadt, talán a nyugtatótól, talán a kimerültségtől. Sápadt
arca szinte egybeolvadt a párnával, amin feje nyugodott, elgyengült
teste szinte elveszett a puha takaró alatt, szemei még nyitva voltak
ugyan, de homályos tekintettel meredt a semmibe.
-Vissza kell jutnom- suttogta alig hallhatóan, majd lehunyta a szemeit,
és mély álomba merült. Aki és Pauli még mindig némán nézték, aztán
egymáshoz fordultak.
-Nem tudom, mit higgyek…- szólt csendesen Aki. Már a puszta
gondolattól is szédült, hogy a gyanújuk talán igaz lehet, és az
ismeretlen tényleg más… - ez az egész képtelenség, de…
-Igen- szólt Pauli- különös, de nekem sem tűnnek üres szavaknak, amit
mondott. Olyan furcsa… Hiszen teljesen lehetetlen, de mégis… ahogy a
szemembe nézett…
-Te is érezted?- nézett Aki Paulira.- Volt benne valami tűz, valami
érthetetlen dolog… mintha… mintha nem is ember lenne. Olyan más…
De hát ez teljesen lehetetlen!
-Az, én sem tudom, mit gondoljak, de az biztos, hogy nem őrült.
Várnunk kell, míg egy kicsit javul az állapota, akkor többet mondhat
nekünk…
Pauli levette az ismeretlen testéről a törülközőt, ami már teljesen
átforrósodott tőle, és kivitte a fürdőbe.

IV. The Rasmus és Lauri
A csengő hangja hasított bele a levegőbe.
-Eero- nézett Aki Paulira. Az utóbbi döbbenettől már el is feledkeztek
róla, hogy várnak valakit. Aki gyorsan az ajtóhoz sietett, és kinyitotta.
És valóban Eero állt a küszöbön.
-Mi az, Aki?- kérdezte- Már vagy fél órája itt kopogtatok, mint valami
elmebajos harkály, már azt hittem, a csengőt sem hallod meg. Mi a
helyzet?
„Az elmebajt inkább ne emlegesd, már így is dilisnek érzem magam… Te
jó ég, és mi lesz akkor, ha megmondjuk?” gondolta magában Aki.
-Ööö… izé…- gyere be- nyögte ki nagy nehezen. Eero belépett a
lakásba, és Aki becsukta az ajtót.
-Pauli is itt van?
Aki már nyitotta a száját, amikor megjelent Pauli.
-Itt vagyok.
-Moi!
-Moi Eero!
-Mi van veletek, olyan furcsák vagytok! És mit kell megbeszélnünk?
Csak nem találtatok énekest?- Aki és Pauli egymásra néztek. Végül
Pauli szólalt meg.
-Nem, Eero, ez most teljesen más… Figyelj, ne… szóval ne lepődj meg
annyira.
-Most mi van? Teljesen rám hozzátok a frászt. Mostmár semmit sem
értek.
-Hidd el, mi sem- mondta Aki.- Szerintem menjünk a szobába- bökött a
fejével az ajtó felé, és be is mentek.
-Ez meg ki a…- Eero nem tudta mire vélni, amit lát. Soha életében nem
látta a férfit, és nem értette, mit keres ott. Látta rajta, hogy szörnyű
állapotban van, és sejtette, hogy róla lesz szó.
-Szerintem üljünk le- mondta Aki. Mindhárman leültek, és Akiék
belekezdtek a történetbe. Mindent elmeséltek Eeronak attól kezdve,
hogy rátaláltak a különös férfira, egészen addig, amíg el nem aludt.
Beszámoltak a tőle hallottakról is. Eero tátott szájjal hallgatta barátait.
Teljesen ledöbbent. Nem tudta elhinni, amit hallott, nem volt képes
fölfogni. Miután a srácok befejezték a mondanivalójukat, még hosszú
percekig nem tudott megszólalni. Csak meredten nézte az ismeretlent.
-Ezt nem tudom elhinni…- szinte suttogott.- Ez az egész képtelenség…
-Hidd el, nekünk is nehéz. Segítened kell…
Eero némán bólintott. Aztán látták, hogy az idegen kissé megmozdul.
Mindhárman ránéztek. Kezdett újra magához térni. Kinyitotta zöld
szemeit, amik szinte világítottak sápadt arcából. Kimerülten nézett
körbe, úgy tűnt, emlékszik az utóbbi alkalomra. Eero dermedten
figyelte a misztikus férfit.
-Moi- szólt hozzá Aki óvatosan- hogy érzed magad?
Az idegen Akira nézett, és ő érezte, ahogy a testét újra átjárja az a
különös, borzongató érzés, amit mindig érzett, mikor az idegen
pillantása rávetődött.
-Nem értem… ezt az egészet, olyan nagy a zűrzavar… segítsetek…
kérlek-, mondta az idegen válasz helyett. Nagyon halkan beszélt, és
erőtlenül.
-Figyelj, mi sem értjük, nem tudjuk, mi történt.
-Én elmondom… amire emlékszem- az ismeretlen vonásai kissé
megrándultak a fájdalomtól.- Csak… csak hallgassatok végig… még, ha
nem is értitek…
Akiék összenéztek.
-Rendben- mondta végül Pauli. Mindannyian újra az ismeretlenre
néztek, és várakozva figyelték. Végre megtudhatják, mi ez az egész,
végre választ kaphatnak az idegen ki voltáról…
Az vett egy mély levegőt, és halkan, erőtlen hangon belekezdett.
-Tudom, hogy ez nektek hihetetlen… de nem csak a ti világotok létezik…
Van egy másik, egy sokkal szebb világ is. A démonok világa…- végig
Pauliékra nézett.- a neve The Rasmus, mert egyetlen ura van, és őt
Rasmusnak hívják. Ez sokkal szebb világ, itt nincs vége semminek…
nem ismerik a halált… mindenki örökké élhet gondtalanul…- Itt
szaggatottan újra vett egy mély levegőt, aztán erőtlen hangján
folytatta- gondtalan az élet, mert a démonoknak nincs teste… mind
csak lélek. Ezért ők nem ismerik az ilyen érzéseket, nem tudják, milyen
a fájdalom, a fáradtság… Sosem érzik, hiszen csak lelkek.- a feketehajú
idegennek most még különösebben csillogott a szeme. Mintha perzselő
zöld lángok égnének benne- Én is démon voltam…
A három férfi dermedten figyelt.
-Démon voltam, és még most sem vagyok teljesen ember… A démonok
világában… van egy törvény… Csak egyetlen egy… az örök és
gondtalan életért cserébe egyetlen szabályt kell teljesítenünk. Sosem
lehetünk szabadok… Nem léphetjük át a démonvilág határát, de a
démonok nem is vágynak erre. Hiszen ott van nekik a fájdalommentes,
gyönyörű, végtelen élet… és senki sem tud róluk…- az ismeretlen
csendesen felsóhajtott.- De én sosem voltam olyan, mint a többiek…
sosem… Én mindig szabad akartam lenni… nem bírtam… nem bírtam,
hogy határok között kell élnem…- az idegen itt halkan, erőtlenül
köhögni kezdett egy kicsit. Látszott rajta, hogy alig van ereje, fájdalmai
voltak, és láz is kínozta, de kitartóan beszélt tovább. Akiék nem szóltak
közbe. Megértették, hogy ez most nagyon fontos, hogy muszáj, hogy
végig elmondhassa, hiszen tudniuk kellet, ahhoz, hogy segíthessenek
neki. Bár egyre inkább úgy érezték, mintha egy filmben lennének. Ez az
egész, egyre jobban eltávolodott a valóságtól, mégis mindannyian
hittek az idegennek. Eero is. Mindannyian érezték, hogy ez más, mint
amit valaha el tudtak volna képzelni, érezték, hogy ez valóság… Az
idegen halkan folytatta-, megszegtem a törvényt… az egyetlen
törvényt… tudtam, hogy rosszat teszek, de nem érdekelt… nem bírtam
uralkodni önmagamon… Így hát elszöktem… átléptem a határokat…
persze ez nem maradhatott következmények nélkül… még senki sem
tett ilyet. A démonvilág ura, Rasmus, megkeresett. Megbüntetett,
amiért megszegtem a szabályt. A legnagyobb bűnt követtem el, ezért a
legkegyetlenebb büntetést érdemeltem. Kitaszított a démonok
világából… - az ismeretlen itt megborzongott- száműzött, és így az
emberek világába kerültem… testet öltöttem akaratlanul, és… és
innentől nem értek semmit, olyan nagy a zűrzavar…- Tudom, ez most
hihetetlen, és képtelenségnek tűnik… de meg kell értenetek…
-Csssss- Pauli az ismeretlen száraz ajkaihoz érintette az ujját. Már
mindent értettek. Világossá vált előttük, az ismeretlen múltja, és az
egész történet. Így mindannyian nagyon megsajnálták, hiszen már
mindent tudtak, és most érezték, milyen kegyetlen múltja van, és
milyen élet, ami itt fogadta. Már mindent értettek, bár még nehezükre
esett fölfogni az ismeretlen szavait. Olyan különös volt… pont olyan,
mint ő. Talán ezért is hittek el neki mindent kételkedés nélkül. Mert már
amikor rátaláltak, már akkor érezték, hogy teljesen más, mint akinek
bárki is gondolná.
-Már értem- nézett Pauli az idegenre- az után, hogy idekerültél, mi rád
találtunk. Nem voltál magadnál, ezért nem emlékezhetsz semmire. Mi
hoztunk ide, és az óta itt vagy… és még maradnod is kell, amíg nem
gyógyulsz meg teljesen. Azt hiszem, nagyon kevésen múlott az életed.
Úgyhogy most bíznod kell bennünk, segítünk neked. Rendben?- Pauli
barátságosan, szelíden nézte a gyenge idegent. Az hálásan nézett rá
hihetetlen zöld szemeivel.
-Segítettetek nekem, pedig azt sem tudtátok, ki vagyok…- mondta
csendesen. Nagyon sokat köszönhetek nektek… talán meg sem tudom
hálálni…
-Hé- szólalt meg Aki.- Nincs mit meghálálnod. Természetes, hogy
segítettünk.
-Köszönöm mindnyájatoknak, amit értem tettetek… Olyan hálás
vagyok. Nélkületek…
-Most ne beszélj…- csitította Pauli- Már így is többet beszéltél, mint
amennyit szabad lett volna. Inkább pihenj! Most az a legfontosabb. Mi
itt maradunk…
-Kik vagytok?- kérdezte még utoljára a démoni idegen. Szemében a tűz
egyre erőtlenebb volt.
-Az én nevem Aki- kezdte Aki- ő Pauli, és ő, pedig Eero.
Az ismeretlen fáradtan bólintott, és valami halvány mosoly villant át az
arcán.
-Az én nevem Lauri…- suttogta.
-Rendben… de mostmár aludj, Lauri, jó?
Lauri még egy utolsó hálás pillantást vetett rájuk, aztán lehunyta a
szemeit, és talán el is aludt…
A többiek szótlanul figyelték. Egyikük sem tudott megszólalni. Nehéz
volt földolgozniuk Lauri szavait. Már Eero is mindent megértett. Végül
Pauli rátette a tenyerét Lauri forró homlokára, ami tiszta víz volt.
Szótlanul kiment a fürdőbe, majd egy vizes törülközővel tért vissza.
Óvatosan letörölgette vele Lauri sápadt arcát, majd a nyakát is. Aztán
óvatosan kitakarta jobb vállát. Rémülten látta, hogy a seben lévő
kötés, szinte teljesen átázott.
-Mikor jön az orvos?- nézett Akira.
-Nem tudom-, mondta Aki.- Talán fel kellene hívni.
Pauli bólintott. Amíg Aki telefonált, Eero Paulihoz fordult.
-Nem is gondoltam volna, hogy ennyire komoly a dolog…
-Hát… sajna az, rendesen… Figyelj, Eero. Ne haragudj, hogy ebbe
belerángattunk. Csak úgy gondoltuk, hogy a barátunk vagy, és nem
titkolhatunk el előled ilyen dolgokat… De nem kell, hogy foglalkozz vele,
igazán nem azért…
-Hé, Pauli- nézett rá Eero- Természetes, hogy segítek. Én is sajnálom
ezt a szerencsétlent, meg amúgy is segítenék. Hiszen együtt vagyunk
jóban, rosszban, meg jó nagy szarban is.- Eero elmosolyodott, de
aztán újra komolyan folytatta- Rám mindig számíthattok. Hiszen
tudjátok…
Pauli elmosolyodott.
-Hát persze. Köszi…
-Szerintem menj haza, nagyon fáradtnak látszol, hiszen ti itt
virrasztottatok egész éjszaka. Akinak is mondom majd, hogy feküdjön
le, én addig vigyázok rá…
-Ugyan Eero. Semmi szükség rá. Én is maradok.
-Nem, Pauli. Én itt vagyok. Nem kell, hogy mindhárman vigyázzunk rá.
Majd váltjuk egymást. Különben mindhárman kidőlünk.
-Rendben- mosolygott újra Pauli- de az orvost még megvárom…
Az orvos hamar meg is érkezett. Megvizsgálta Laurit, és ellátta a sebét.
Aztán újra adott neki lázcsillapítót, és fájdalomcsillapítót is injekcióban,
mert nem akarták fölébreszteni. Akiéknak mondta, hogy nagyon csúnya
a sebe, és még mindig nagyon gyenge. Mondta, hogy maradjanak
mellette, és mindenképpen maradjon ágyban, és nagyon sokat kell
pihennie. Akiék persze minden szavát komolyan vették, és megígérték,
hogy mindenképpen ápolják, és figyelnek rá. Aztán miután az orvos
elment, Pauli is hazament és Aki is lefeküdt aludni. Eero leült Lauri ágya
mellé, és szótlanul figyelte. Lauri mozdulatlanul feküdt, látszólag mély
álomban volt, úgy tűnt, most nincs láza. Hatott az injekció. Lassan,
egyenletesen vette a levegőt. Eero most jobban megfigyelhette az
arcát. Még mindig nagyon sápadt volt, és ezt csak még jobban
kihangsúlyozták éjfekete tincsei. Sápadt bőréből finoman kirajzolódtak
finom ívű, halvány színű ajkai. Egész arca olyan különös volt, olyan
misztikus. Fiatal volt, talán pont, mint Eeroék, hiszen ők mind 25
évesek voltak. Vonásai szinte kisfiúsak voltak, de mégsem volt
gyerekes arca. Fiatal, de férfias, és olyan misztikus, olyan démoni… de
ez érthető. Haja kicsit hosszabb volt, a nyakáig ért. Éjfekete tincsei
borzosan összekuszálódtak, és a fekete madártollak még démonibbá
tették.

V. Az átjáró
Eero egészen másnap reggelig ottmaradt, és vigyázott Laurira, bár ő
az óta nem ébredt fel. Ennek örültek is, hiszen rengeteg pihenésre volt
szüksége. Bár még javulást nem láttak az állapotában, tudták, hogy jó
helyen van, és hogy helyes, amit tesznek. Tudták, hogy meg fog
gyógyulni, és nem szabad a dolgokat sürgetni. Hiszen ilyen állapotban
az ember nem lehet egyik pillanatról a másikra jobban. Az orvos is
mondta, hogy legyenek türelmesek.
Szóval reggel, amikor Aki fölébredt, hazaküldte Eerot, és ő is
összeszedte magát. Miután megmosakodott, és felöltözött, kiment a
konyhába, és megitta a reggeli kávéját. Aztán bement a szobába, ahol
Lauri volt. Ahogy belépett a szobába, nagyon meglepődött, mert Lauri
ágya üres volt. Először nagyon megrémült, aztán megpillantotta Laurit,
aki az ablaknál állt, és elmerengve nézte az utcát. Aki megnyugodott,
és közelebb ment hozzá, de nem szólt semmit, nem akarta megzavarni
Laurit. Az csak állt az ablaknál, továbbra is elmélyülten nézett ki az
ablakon, és egyik kezével erősen kapaszkodott a párkányba, a
másikkal a falnak támaszkodott. Látszott rajta, hogy csak nagy
erőfeszítés árán tud talpon maradni, de hát ez ilyen állapotban nem is
volt csoda. Látszott rajta, hogy nagyon gyenge, a lábai is remegtek. Aki
nem is értette, hogyan kelt föl, és az is meglepte, hogy Lauri fel volt
öltözve. Aki mondani szerette volna neki, hogy feküdjön vissza az
ágyba, de ahogy mellé lépett, Lauri csendesen megszólalt.
-Muszáj visszajutnom…- Aki meglepődött, mert eddig azt hitte, hogy
Lauri nem tudja, hogy ott van.
-Figyelj, Lauri…- igazából nem is tudta, mit mondjon neki. Lauri felé
fordította a fejét. Arca holt sápadt volt, és szemei kimerültséget
tükröztek.
-Rasmus azt mondta, mikor száműzött, hogy minden bűnösnek van
még egy esélye… egyetlen egy. Azt mondta, az átjáró az emberek
világa és a The Rasmus között egyszer megnyílik, és akkor
visszamehetek. De ha akkor itt maradok, már soha többé nem
kerülhetek vissza oda. Örökké emberi testemben maradok…- nagyon
halkan mondta a szavakat, és a hangja nagyon erőtlen volt, kissé
rekedt is. Aki megdöbbent ezeknek a szavaknak a hallatán.
-Tehát visszamehetsz a te világodba? Mikor?
-Nem tudom- nézett ki Lauri újra az ablakon.- Nem tudom, mikor, de
remélem, nem sokára. Nem akarok várni, vissza akarok menni a The
Rasmusba. Itt nem maradhatok.
-Persze, én ezt megértem- mondta Aki őszintén.- Remélem, minél
hamarabb visszajuthatsz a te világodba, de most nem szabadna ezzel
foglalkoznod. Ha eljön az idő, úgyis visszamehetsz, de addig még
erősödnöd kéne. A legjobb az lenne, ha most pihennél. Nagyon rád
férne…
Lauri újra Akira nézett.
-Hihetetlen, hogy ti mennyire rendik vagytok. Nem is értem. Hiszen nem
kellett volna, hogy megmentsetek, nem is ismertetek, és mégis
segítettetek… És most is törődtök velem…- Aki elmosolyodott. Jól estek
neki Lauri szavai.- Igazán nagyon hálás vagyok, és köszönöm ezt a sok
segítséget, de én igazán nem szeretnék gondot okozni…
-Ugyan már, Lauri!- szólt Aki gyorsan- egyáltalán nem okozol gondot.
Örülünk, hogy segíthetünk. Ne is gondolj ilyenekre. De gyere, most
vissza kellene feküdnöd az ágyba. Nem lett volna szabad még
fölkelned.- Aki látta Laurin, hogy nagyon bizonytalan, ezért még
hozzátette-, Gyere, segítek…
Lauri elmosolyodott. Talán igazán most először. Mosolya bár fáradt
volt, és fájdalommal teli, mégis őszinte. Lassan, bizonytalanul
elengedte az ablakpárkányt, de még nagyon gyenge volt, egyedül nem
bírt talpon maradni. Szerencsére Aki ott volt, és még idejében elkapta,
hiszen látta rajta, hogy különben össze fog esni. Erősen átkarolta a
testét, és megtartotta, így meggátolta az esést. Lauri csendesen,
fájdalmasan felnyögött. Aki erősen fogta őt, de sebére azért ügyelt,
mert véletlenül sem akart fájdalmat okozni neki. Lauri maradék erejéből
átkarolta Aki nyakát, mert érezte, hogy már nem bírja tovább. Aki az
ágyhoz vezette Laurit, óvatosan lefektette, és gondosan betakarta.
Lauri szerette volna megköszönni Akinak, de már nem volt annyi ereje,
csak behunyt szemmel feküdt az ágyon. Aki ott ült az ágy szélén, és
gyengéden figyelte. Olyan különös érzése támadt. Úgy érezte, hogy
Lauri mintha kicsit közelebb került volna a szívéhez. Már nem
ismeretlen volt a számára, egyre inkább barátjának érezte, szeretett
volna segíteni neki. Hiszen ő minden segítségért milyen hálás volt, és
sajnálta is. Hiszen eddig egy olyan világban élt, ahol nem ismerte a
fájdalmat, a fáradtságot, és ebből most bőven kijutott neki. Másrészt
egy olyan dologért száműzték abból a gyönyörű, gondtalan világból,
amit ő nem is tartott bűnnek. Hiszen csak szabad akart lenni.
Elmosolyodott, mikor arra gondolt, hogy Lauri még a démonok között is
különc volt. Szimpatikus volt neki a srác. Ahogy éjfekete hajába tűzött
hollótollakat figyelte, eszébe jutott valami. „Milyen jól ráillene az a név,
hogy Lintu” gondolta magában, „Akár a beceneve is lehetne, hiszen
olyan, mint egy madár”. Aki úgy gondolta, nemcsak a tollak miatt illene
rá ez a becenév, hanem azért is, mert tényleg úgy érezte, hogy olyan,
mint egy madár. Olyan megfoghatatlan, és mindig szabadságra vágyik…
Teltek a napok, olyan gyorsan elszálltak, hogy a négy férfi észre sem
vette. Lauri állapota bár lassan, de javult. Már kicsit jobb színben volt,
és talán kicsit erősödött is. Ez alatt az egy hét alatt a többiek nagyon
megkedvelték, hiszen tényleg nagyon hálás volt, és szimpi is nekik. Bár
nagyon különös misztikus, és titokzatos volt, olyan, mint egy démon,
de jól kijöttek együtt.

VI. Time To Burn
Egyik délelőtt, Aki egyedül volt otthon, és éppen valami kaját dobott
össze. A többiekkel úgy beszélték, hogy ők délelőtt jönnek föl, és akkor
mindannyian együtt lesznek, és beszélgetnek egy kicsit. Aki végzett a
szendókkal, és be akarta vinni Laurinak, de az ajtó előtt megtorpant.
Valami kellemes dallam ütötte meg a fülét, egy gitárdallam, amit még
sosem hallott. A jelek szerint Lauri megtalálta Pauli valamikor Akinál
felejtett, régi akusztikus gitárját, és játszani kezdett rajta (mint
kiderült, nem is rosszul). Aki csak némán hallgatta, úgy gondolta,
inkább nem fedi fel magát, mert talán akkor Lauri abbahagyná a
gitározást, azt pedig nem szerette volna, mert nagyon tetszett neki,
ahogy Lauri játszott a gitáron. Csendben hallgatta. Aztán Lauri
énekelni kezdett. Aki sosem hallotta még ezt a dalt, de nagyon tetszett
neki. A szövege angolul volt, és Aki értette is. Innen tudta, hogy a dalt
Lauri írta, érezte a szövegből. Magyarra fordítva valami ilyesmit
jelentett a refrén:
Mond el, miért érzek így,
Egész életemben a határvonalon álltam,
Túl sok híd égett le, túl sok hazugságot hallottam.
Volt egy életem, de nem mehetek vissza, ezt nem tehetem meg,
Soha nem lesz ugyanaz újra,
És én tudom, hogy nincs időm lángolni…
Aki csak tátott szájjal hallgatta. Nagyon tetszett neki a dal, és azt is
meg kellett állapítania, hogy Laurinak nagyon jó hangja van. Igaz,
néha kissé elcsuklott a fájdalomtól, de olyan különleges hangja volt, és
ez a dal is… Aki teljesen elámult. Aztán a dalnak vége lett. A neszekből
Aki hallotta, hogy Lauri letette a gitárt, és visszabújt az ágyba. Kicsit
várt, majd benyitott a szobába. Lauri az ágyon ült törökülésben, és
elmerengve nézett maga elé. Ahogy Aki belépett, ránézett hihetetlen
zöld szemeivel.
-Moi Aki!- köszönt neki mosolyogva.
-Moi Lintu!- mondta Aki, és leült az ágy mellé.- Hoztam egy kis szendót.
-Köszi Aki, nagyon rendi vagy, de most nem vagyok éhes-, mondta
Lauri.
-Pedig nem ártana, ha ennél. Hogyan akarsz így meggyógyulni?
-Tényleg rendes tőled, de nem kérhetnék inkább egy pohár vizet?
-De, persze- mondta Aki- Szendót biztosan, nem kérsz? Mert akkor
megeszem.
-Aha, nyugodtan.
Aki kiment a konyhába, és hozott Laurinak egy pohár vizet.
Aztán visszaült mellé, és nekilátott a szendvicseknek.
-Hogy van a vállad?- kérdezte közben.
-Kössz, nagyon jól- mondta Lauri, és belekortyolt a vízbe.
-Nem tudsz túl meggyőzően hazudni- mosolyodott el Aki.
Lauri is elmosolyodott.
-Jól van, na- mondta- még egy kicsit fáj, de már tényleg sokkal jobb.
Aztán a mosolya kissé elgyengült, és már inkább szomorú képet vágott.
-Valami baj van?- kérdezte Aki.
-Nem tudom… Már több mint egy hete, hogy itt vagyok. Hidd el, nagyon
jó veletek, de folyton csak az átjáróra gondolok. Mégis mikor fog újra
kinyílni?
Aki végzett az evéssel. Laurira nézett.
-Nem szabad türelmetlennek lenned- mondta- ha a démonvilág ura azt
mondta, akkor biztosan föl fog tárulni egyszer. Hiszen neked is van
még egy esélyed. Akkor visszamehetsz. El fog jönni ez az idő, hidd el.
Én megértem, hogy sokat gondolsz rá, megértem, hogy szeretnél
visszajutni a The Rasmusba. De addig is mi mindig itt leszünk. Ránk
számíthatsz.
Lauri újra elmosolyodott.
-Igazad van- mondta- nem lehetek ilyen türelmetlen. És különben is,
olyan hálátlan vagyok. Hiszen ti annyit segítetek, én meg csak el
akarok menni.
-Ugyan- mondta Aki- Megnézem a vállad, jó?
Lauri bólintott, kigombolta fekete ingjét, és a jobb karját kihúzta az
ujjából. Aki szomorúan látta, hogy a kötés még mindig átvérzik egy
kicsit. Hiába, nagyon mély volt a seb. Lassan, óvatosan levette róla a
véres kötést.
-Ú- mondta Aki, ahogy megpillantotta a sebet- ez még mindig nagyon
csúnya.
Óvatosan kimosta alkoholos vattával. Bár Aki megpróbált minél
óvatosabban dolgozni, és Lauri is összeszorította a fogát, néha
akaratlanul is felszisszent.
-Ezt is Rasmus tette veled?- kérdezte közben Aki.
-Hm? Tessék?- nézett rá Lauri.
-A sebet a válladon.
-Ja? Igen… nagyon dühös volt…- Lauri lehajtotta a fejét.
Aki gyengéden átkötötte a vállát. Lauri csendben tűrte, bár Aki néha
érezte, hogy izmai megfeszülnek.
-Most jó lenne, ha pihennél.- mondta Aki, ahogy végzett.
-Rendben- mondta Lauri, és valóban még kissé fáradtnak tűnt.
-Nemsokára feljönnek Pauliék is. Ha gondolod, kicsit dumálhatunk, de
előtte azért jó lenne, ha pihennél.
Lauri bólintott.
-Kössz mindent- nézett Akira.
-Ugyan. Szívesen.
Aki kiment a szobából, és becsukta az ajtót, hogy Lauri nyugodtan
pihenhessen. Örült, hogy valamicskét javult az állapota, de még
szüksége volt a pihenésre.

VII. A másik The Rasmus
Alig, hogy kiért, kopogtattak az ajtón. Egyből ajtót is nyitott.
-Sziasztok!- köszönt Eeronak és Paulinak.
-Hello Aki- köszöntek vissza.
-Gyertek. Van kedvetek egy sörhöz?
-Aha, kössz.
Bementek a konyhába. Aki elővett három sört a frigóból, majd leült a
többiek közé, és nekiálltak beszélgetni.
-Lauri?- kérdezte Pauli.
-Most asszem alszik, de ha fölébred, lehet, hogy ő is beszáll a
dumálásba.
-És hogy van?- kérdezte Eero.
-Kb., mint tegnap. A sebe még mindig elég csúnya, de már nem olyan
gyenge.
-Akkor jó- mondta Eero. Aztán újra megszólalt.- Képzeljétek, mit
álmodtam- mosolyodott el.
-Na.- mondta Aki.
-Találtunk énekest a bandába.
-Tényleg?- nevetett Pauli.
-Aha, de nem is ez volt a legfurcsább- mondta Eero- hanem az, hogy kit.
-Miért, ki volt az énekes?
-Lauri.
Elmosolyodtak.
-Ez nem is akkora hülyeség- szólalt meg hirtelen Aki. A többiek
meglepetten néztek rá.- Ma valahogy a kezébe került az a régi gitár, és
játszott rajta, ráadásul nagyon jól. És énekelt is. Irtó jó hangja van!
Olyan nem hétköznapi, és nagyon jól énekelt, ráadásul a dal is nagyon
tetszett. Szerintem ő írta.
De akkor eszembe sem jutott a banda…
-Gondolod, hogy lehetne az énekesünk?- nézett rá Pauli.
-Tudom, hogy furcsán hangzik, de végül is miért ne? Tényleg nagyon jól
énekel, és amíg nem tud visszamenni… addig miért is ne lehetne?
Megkérdezhetnénk, hogy lenne-e hozzá kedve. Végül is nincs mit
veszítenünk…
-Akinak igaza van- mondta Eero. Aztán tovább beszélgettek.
Egy kis idő múlva megjelent Lauri.
-Sziasztok srácok- köszönt rájuk. Az ajtófélfának dőlve állt.
-Moi Lauri- köszöntek a többiek is.
-Hát te meg már így mászkálsz?- mosolygott Pauli.
-Nem nagyon kellene, de ha már eddig elbotorkáltál, akkor ülj ide-,
mondta nevetve Aki, és Lauri leült az asztalhoz, a többiekhez.
-De jó, hogy végre jobban vagy! Már egészen kezdesz hasonlítani egy
élő emberre.- mondta neki mosolyogva Eero, és barátságosan
megveregette a vállát, amit egyből utána meg is bánt.
-Áh- Lauri akaratlanul is felkiáltott.
-Jajj, ne haragudj, hirtelen meg is feledkeztem a sebedről…- nézett rá
Eero.
-Ugyan, semmi gond- mosolyodott el újra Lauri- örülök, hogy itt
vagytok. És… mizu?
Egy hosszú másodpercnyi csönd után a három férfi összenézett. Végül
a pillantások Akira szegeződtek, valami ilyesmi üzenettel: a te ötleted
volt, te kérdezed meg.
Aki megadón sóhajtott, majd Laurihoz fordult.
-Figyelj, Lintu- mondta. Lauri figyelmesen nézett rá.- Tudod, mi régóta
tervezgetjük, hogy alapítunk egy rockbandát. Igazából majdnem
minden megvan hozzá. Pauli lenne a szólógitáros, Eero a basszer, és
meg a dobos. Csak énekesünk nincsen, és úgy gondoltuk… szóval mit
szólnál, ha te lennél az énekesünk?
Lauri döbbenten nézett a többiekre
-Csak amíg itt kell maradnod…- mondta Aki bizonytalanul.- Ha lenne
hozzá kedved.
Lauri elmosolyodott.
-Ezt most komolyan gondoljátok?
-Komolyan hát.
-Nagyon szívesen- mondta, és mostmár vigyorgott.
-Komolyan?
-Komolyan. De tényleg rám gondoltatok? Nem tudom, hogy…
-Ugyan már Lauri- mondta Aki- hallottam, amikor reggel játszottál Pauli
gitárján, és énekeltél. És nagyon tetszett.
Lauri szégyenlősen elmosolyodott.
-Hát, nagyon köszönöm…
-Én már tudom is, hogy mi legyen a banda neve- szólt Eero. Mindenki
felé fordult.
-Legyen The Rasmus.
A többiek bólogattak.
-Akkor?- Pauli izgatottan felemelte a kezét, és az asztal közepére
tette. Mindannyian rátették a kezüket, és Pauli felkiáltott: Mától fogva
mi vagyunk a The Rasmus!

VIII. Az utolsó esély
Egy év eltelt az óta. A banda hamar befutott, és már a világ minden
pontján ismertek lettek, rengeteg rajongójuk volt, és már egy csomó
CD-t kiadtak. Tény, hogy nagyon sikeresek voltak, és tényleg nagyon
jók voltak a dalaik. A szövegeket Laurira bízták, aki a saját érzéseiről
írt, és elképesztően jó szövegei voltak. Az egész banda teljesen
berobbant az életbe, már nem volt megállás. Turnéztak egész évben, ki
sem láttak a koncertekből. Egy hihetetlenül jó, világhírű rock banda lett
belőlük, és ezen kívül egy nagyon jó, összekovácsolt csapat. Hiszen
Aki, Pauli és Eero már egészen gyerekkoruktól fogva elválaszthatatlan
barátok voltak, de időközben, Lauri is azzá vált. Teljesen beleforrt a
csapatba, és olyan volt a többiek számára, mintha őt is kiskoruk óta
ismernék. Már furcsa volt nekik visszagondolni arra a napra, amikor
rátaláltak Laurira, olyan furcsa volt arra gondolni, hogy nekik valamikor
egy titokzatos idegen volt, hiszen már teljesen hozzájuk tartozott,
jobban ismerték egymást, mint saját magukat. És ezzel Lauri is így volt.
Imádta a The Rasmust, és a fiúkat is. Viszont nagyon sokat gondolt a
másik világra is, a démon világra. Hiszen már vagy egy éve, hogy itt
van, az emberek világában, és az átjáró, még mindig nem nyílt meg.
Nem tudta, átjuthat-e még valaha.
Éppen próbáltak az egyik koncert előtt. A hangszereket már
behangolták, most éppen az egyik számot próbálták. Laurin egyszer
csak minden különösebb ok nélkül furcsa érzés lett úrrá. Kiejtette a
kezéből a mikrofont, és háttal a falnak dőlt. A szíve úgy zakatolt, mint
valami mozdony.
-Jól vagy, Lau?- nézett rá Eero.
Lauri összeszorította a szemét. Egyszer már érezte ezt a különös
érzést, és most megpróbálta felidézni, mikor. Beletelt egy kis időbe,
mire ez sikerült neki. Döbbenten nézett a többiekre, akik ezt nem
tudták mire vélni.
-Lauri?- kérdezte bizonytalanul Aki is.
-Az átjáró- mondta Lauri, és még mindig maga elé meredt.
-Hogy micsoda?
-Az átjáró újra kinyílt- mondta most hangosabban Lauri, és a többiekre
nézett. Azok dermedten néztek rá. Az utóbbi időben teljesen
megfeledkeztek erről az egészről. Már olyan természetes volt nekik
Lauri jelenléte, egyáltalán eszükbe sem jutott, hogy egyszer el kell
válniuk tőle, és most ezt nem bírták felfogni. Túl sok volt nekik, túl
hirtelen jött. Végül Pauli szólalt meg.
-Hát akkor mire vársz?- nézett Laurira- Siess! Az átjáró csak egyszer
nyílik ki. Hiszen te mondtad. Ha elszalasztod, nincs több esély!- bár fájt
neki kimondani ezeket a szavakat, mégis szinte kiáltotta Laurinak. De
bele sem akart gondolni, hogy most elveszítik az egyik legjobb
barátjukat.
-Igen, de…- Lauri csendesen, bizonytalanul beszélt- De ti végig
mellettem voltatok, és ha most csak így egyik pillanatról a másikra itt
hagylak titeket… És mi lesz a bandával?
-Ugyan már, Lauri!- mondta Eero- a bandával nem törődj. Az egyezség
addigra szólt, míg nem kell elmenned. És miattunk sem kell aggódnod,
bár nagyon fogsz hiányozni, de megértjük…
-Tudom… de most mégis olyan nehéz… és ti sem ezt érdemlitek…
-Eeronak igaza van- szólt Aki- hiszen erre vártál egész eddig!
Könyörgök, menj már, ha elszalasztod, nem lesz több esély.
Lauri szomorúan nézett barátaira. Valóban erre várt egész eddig, de
most mégis olyan nehéznek érezte. De nem volt idő…
-Hát akkor sziasztok… - mindenkit megölelt.- Mindent köszönök, és
kérlek bocsássatok meg, hogy csak így itt hagylak titeket. Nagyon
fogtok hiányozni, és sosem felejtelek el titeket.
-Mi sem felejtünk el, de mostmár siess-, mondta Pauli- menj már! Még
elszalasztod életed utolsó esélyét!
Lauri még egy utolsó pillantást vetett barátaira, majd elrohant. A
három férfi szótlanul nézett utána, de már nem láthatták. Nem tudták
elhinni, hogy vége. Nem tudták fölfogni, hogy már soha többé nem
látják Laurit. Hiszem már úgy hozzájuk tartozott. Az egész csapat
lehangolt volt, ami persze érthető. Már nem érdekelte őket a koncert,
nem érdekelte őket, hogy tíz perc múlva a színpadon kellene lenniük,
már nem érdekelte őket semmi. Számukra megszűnt a külvilág. Nem
voltak képesek feldolgozni, hogy Lauri végleg elment. Nem tudták
nélküle elképzelni a napokat, és már a banda is a szívükhöz nőtt. Csak
némán meredtek maguk elé. Eero és Pauli meredten álltak gitárjaikkal
a kezükben, mintha szoborrá váltak volna. Aki a dobok mögött ült.
Arcán két könnycsepp csordult végig. Nem szégyellte könnyeit, egy
olyan dolog miatt sírt, ami úgy érezte, elviselhetetlenül fáj neki, és
egész életében fájni fog. De nem csak ő sírt. Pauli és Eero arca is
könnyes volt.

XI. …a befejezés
Nem tudták, mennyi idő telt így el, de nem is érdekelte őket. Egyszer
csak egy már jól ismert hang térítette észhez őket.
-Mi ez a gyászos hangulat?- Mindannyian a hang irányába néztek, és
nem tudtak hinni a szemüknek. Lauri az ajtónak támaszkodva állt, és
mosolyogva nézte őket. Bár az előző mondatát viccelődősnek szánta,
hangja mégis meghatódott volt, és érzelmekkel teli. Bár mosolyogva
nézte a társaságot, mégis könnyeket láttak az ő szemében is
megcsillanni. Hosszú másodpercekig senki sem tudott megszólalni.
-Hogyhogy itt vagy?- kérdezte végül Aki meglepetten.- Bezárult az
átjáró?
-Nem- nézett barátságosan Lauri.- Időben odaértem, és az átjáró
nyitva volt… De képtelen voltam átmenni.
-Micsoda?
-Nem bírtam. Csak álltam, és egyszerűen nem tudtam rávenni magam,
hogy átmenjek.
-De hát erre vártál egész eddig. Ez volt az utolsó esély…
-Igen, valóban. De amíg erre vártam, rájöttem valamire. Én ide
tartozom, nem tudnám onnan folytatni, ahonnan abbahagytam. Nem
tudnék nélkületek élni, és ez elviselhetetlenül fájna, örökéletemben.
Semmit sem bánnék meg jobban, mint azt. Ami pedig az utolsó esélyt
illeti… nincs rá szükségem. Egyáltalán nem akarok már elmenni innen.
Veletek akarok maradni, veletek akarok meghalni… Rájöttem, hogy nem
arra a The Rasmusra vágyom, ami a démonok világában vár, hanem
erre. Ez az a The Rasmus, amire szükségem van!
A többek nem mertek hinni a fülüknek. Lauri a gondtalan, örök élet
helyett őket választotta.
-Jajj, Lauri- mondta Eero, és még jobban eleredtek a könnyei. Átölelte
az énekest.- Sosem hittem volna, hogy egyszer így fogok bőgni…
Aztán „kicsi a rakás” szerűen körülállták Laurit, és átölelték. Hihetetlen
érzés uralkodott el mind a négyükön. Tudták, hogy ennek így kellett
lennie, hogy ők együtt, négyen elválaszthatatlanok, és életük végéig
együtt fognak zenélni, és a legjobb barátok maradnak. Végül Lauri
letörölte a könnyeit, és azt mondta:
-Na gyerünk, még a végén lekéssük a saját koncertünket! Színpadra!
Mindenki nevetett, letörölték a könnyeiket, és már szaladtak is a
színpadra. Odakint hatalmas tömeg várta őket. Ahogy kiértek a
színpadra hatalmas tapsvihar, sikoltozás és tombolás fogadta őket.
Mindannyian elmosolyodtak, és bele is kezdtek a koncertbe. Csak úgy
zúztak a színpadon, még sosem érezték ennyire jól magukat, úgy
érezték, ez a legjobb koncert, amit valaha adtak. A közönség tombolt,
mindenki teli torokból énekelte a dalokat, a fiúk is mindent beleadtak.
Néha a koncert közben futva egymásra pillantottak, összemosolyogtak,
némán üzentek egymásnak. Hihetetlenül jól érezték magukat, tudták,
hogy ennek így kell lennie és abban is biztosak voltak, hogy ezt a
napot sosem fogják elfelejteni! Hiszen hogy is felejthetnék el?

És mi sem felejtjük el őket soha! Persze mindenki tudja, hogy ez egy
fantázia történet, a valósághoz szinte semmi köze, de nem kell mindig
teljesen a földhöz ragadnunk. Szerintem, minden The Rasmus rajongó
tudja, hogy mind a négyen „démonok”, vagy legalábbis hihetetlen
képességű emberek, hiszen természetfeletti, amit művelnek :D:D:D Na
ugye, hogy igazam van?