Lea’s Angel

Egy átlagos nap, egy átlagos helyen. Az egész így indult…

November van, és ahogy novemberben szokás, elég hideg. Bár a nap szelíden süt, de jeges szél hordja a száraz faleveleket a kihalt utcácskában. Délelőtt 10 óra van. Az utcán egy lélek sincs, hiszen ilyenkor minden diák iskolában van, minden felnőtt dolgozik, így az utca üres. De mégsem teljesen. A csendben lassú, halk léptek tompa nesze hallatszik. Egy lány lépked lassan. 18 éves vékony, kissé alacsony lány, hosszú, fekete haja a vállára omlik, és szinte teljesen eltakarja arcát. Mintha a hűvös idővel nem is törődne, csak egy fekete pulcsit visel fekete farmernadrággal. A vállán egy fekete iskolatáska. Így, egy kívülálló szemével, egy teljesen átlagos lánynak tűnhet, pedig nem az, egyáltalán nem… Lea némán, lehajtott fejjel sétál a kihalt utcán. Ma megint nem ment iskolába. Igazából az utóbbi időben egyáltalán nem járt suliba. Hogy miért nem? Ő teljesen más, mint a többiek. Mindig a magányt, keresi, mindig komor, és csendes, legjobban a feketeség jellemzi: a ruhái, a haja… mindene fekete, és a belső világát is ez jellemezte. Olyan, mint valami megfoghatatlan démon, olyan misztikus, olyan különös és titokzatos a kisugárzása is. Már évek óta ilyen. Szinte senkivel sem beszél, alig hallani a hangját, olyan, mint egy szellem, de mélyen a lelke tele van érzésekkel, érzelmekkel, álmokkal… és leginkább titkokkal. Senki sem tudja, miért ilyen, a szülei sem, senki sem érti meg, nincsenek barátai sem. Néha ő sem érti saját magát, de tudja, hogy teljesen más, mint a többi ember. Kerüli az embereket, folyton a magányt keresi. Ezért nem jár iskolába sem. Egy idő után a szülei rájöttek, hogy nem jár suliba, és ezért rendesen meg is büntették, de ő azóta sem járt egyszer sem ott. Mindennap hajnalban korán fölkel, és elmegy otthonról, és csak késő este megy haza, amit persze a szülei nem néznek jó szemmel. Egész nap egyedül sétálgat az utcákon, vagy leül a kikötőben, és a vizet nézi csendben. Az ő szemében minden más, mint egy átlagos embernek. A világ fekete és komor, minden tele érzésekkel, bánattal, az ő számára minden misztikus és túlvilági, minden fekete… Ő a sötét, borús, esős napokat kedveli. Nem szereti a vidám, színes, bolondos dolgokat, számára a fekete, misztikus dolgok a szépek. A verőfényes napsütés, és a forróság helyett mindig is a sötét, borús időt kedvelte, a csípős, jeges szelet. A nyüzsgő, forgalmas helyek helyett, mindig inkább a magányt keresi, hiszen tudja, hogy úgy sincs senki, aki meg tudná érteni, aki kicsit is át tudná érezni, amit ő érez. Amikor hazamegy, akkor is egyből a szobájába megy, és nem beszél senkivel. De nem alszik. Egész éjszaka nyitott ablakánál könyököl, és csak nézi a holdat, a csillagokat, az eget, a sötétségben pihenő tájat… Néha meg is szökik ilyenkor. Úgy érzi, ő az éjszaka lénye, ő ekkor él, és imád éjszaka sétálgatni a városban. Ilyenkor hűvös van, és sötét, minden csendes és titokzatos, az utcákon egy lélek sincs, teljesen magában lehet, az éjszakával. Csak nagyon ritkán alszik. Szóval akárhonnan is nézzük, Lea teljesen más, mint a többi ember, valami furcsa, titokzatos, megértetlen lélek, tele érzésekkel.

Lea lassú léptei egyszer csak gyorsulnak, míg végül már futásnak ered a lány. Nem tudja, ő sem érti miért, csak fut céltalanul. Már rohan, teljes erőből, nem néz sehová, nem gondol semmire, egy érzés irányítja. Már régóta fut, megállás nélkül. Megáll. Szúr az oldala, levegő után kapkod, körülnéz. Most látja csak, hogy nagyon messze került a várostól. Egy furcsa, kihalt, szinte túlvilági helyen találja magát, egy sötét réten, egy erdő közelében. Minden komor, minden olyan misztikus. Ahogy így nézelődik, Lea egyszer csak egy hollót pillant meg az égen. A madár egyedül repül, egészen közel, tollai gyönyörű éjfeketék, az egész madár olyan különleges, és olyan titokzatos, és szép, ahogy kitárja szárnyait, és siklik a levegőben. Lea ámulva figyeli. Aztán a madár a lányhoz repül, de mielőtt még leszállna a lány előtt, valami különös dolog történik. A madár éjfekete alakja valahogy megváltozik, az egész, mint valami varázslat. Nagyobb lesz, szárnyaiból emberi kezek formálódnak, emberi lábai földet érnek, éjfekete tollai fekete inggé és nadrággá válnak, és mire Lea észbe kap, egy teljesen emberi arccal néz szembe. Immár egy férfi áll előtte, egy misztikus, különös, titokzatos férfi, akinek bár emberi alakja van, mégis olyan másnak tűnik. Olyan nem emberinek…

Magasabb, mint Lea, tetőtől talpig éjfekete ruhában, a haja is éjfekete. Sötét tincsei között fekete madártollakat borzol a szél. Az arcát is tisztán látja a lány. Nagyon furcsa ez az arc, Lea még sosem látott hasonlót. Valahogy kicsit olyan túlvilági, de mégis kedves… a bőre kissé sápadt, éles kontraszt emeli ki ebből a sok feketéből, és szinte természetellenesen világít az a hihetetlen tüzes, zöld szempár, amivel Leat fürkészi az ismeretlen. Lénye egyszerre sátáni, és angyali, erőteljes és gyengéd, nyitott és titokzatos, rejtélyes. A kisugárzása tele misztikus erővel, titkokkal, és érzésekkel…

Lea csak áll, mint aki kővé dermedt. Nem mer hinni a szemének. Ez az ember, hollóból változott emberré. A lány érzi, ahogy a kísérteties idegen kisugárzása átjárja a testét. Nem érti ezt az egészet, nem ért semmit, de nem fut el. Nem. Marad, mert valami oknál fogva tudja, hogy maradnia kell, és nem fél. Sőt, inkább nyugalmat érez a szíve mélyén, bár ezt sem érti, de hogy is érthetné?

Aztán az idegen megszólal:

-Gyere velem, Lea- suttogja csendesen, és közben a lány szemébe néz. Óvatosan megfogja Lea kezét. Ő érzi az ismeretlen erős, puha kezének, gyengéd, szelíd szorítását a csuklóján. Beleborzong az érintésbe. De nem kérdez semmit. Némán megy az idegen mellett. A fekete ruhás, démoni idegen csak vezeti szótlanul. Lea nem tudja mi ez az egész, nem tudja, ez hogy lehet, csak hagyja, hogy a dolgok maguktól haladjanak. Ahogy ezen a furcsa, kísérteties tájon járnak, egyszer csak Lea egy temetőt pillant meg. Egy kísérteties temetőt, ami látszólag igen elhanyagolt. A fiatal férfi egyenesen ide vezeti a lányt. Lassan, óvatosan járnak a sírok között, amik réginek tűnnek, és gondozatlannak. Az egész temető lepusztult, és komor. Lea nem érti, mit keresnek itt. Aztán az idegen megáll egy sírnál. Lea szemügyre veszi az elég rossz állapotban lévő sírt. Fekete márványból van az egész, ami már néhol megrepedezett, és elég koszos, és kopott is. Látszik rajta, hogy régen nem látogatta meg senki sem ezt a sírt, ahogy a többit sem. Száraz falevelek borítják, amiket a szél hordhatott ide. A sírkőbe csupán egy Lea számára ismeretlen, és különös név van vésve: Lauri Johannes Ylönen. A lány értetlenül néz az idegenre.

-Miért hoztál ide?- kérdezi csendesen. Most szólal meg először.- Kié ez a sír?

Az ismeretlen mélyen a lány sötétbarna szemébe néz.

-Az enyém…

Dermedt csend. Leanak a lélegzete is elakad.

-Tessék?- kérdezi bizonytalanul, alig hallható hangon. A férfi erre keserűen elmosolyodik. Aztán újra Lea szemébe néz, és megszólal.

-Nagyon régen történt. Már több mint 100 éve…- itt elmerengve néz a távolba, aztán fojtatja- 26 éves voltam, és teljesen más, mint a többi ember. Üldözött voltam.- az idegen hangja különösen csengett- Üldözött voltam, mióta csak az eszemet tudom. De ezt csak én tudtam, mert senki sem hitt nekem. Mindenki idegbetegnek tartott, ezért nem beszéltem senkivel. Nem voltak barátaim, igazából családom sem. Szinte sosem voltam otthon, mert féltem, hogy megfertőzöm őket ezzel… - Lea értetlenül hallgatja az idegent, és ő ezt észre veszi.- Nem érted, mit jelent, hogy üldözött, igaz?- néz a lányra. Ő bólint.- Amikor valaki folyton a nyomodban van, egy pillanatra sem hagy egyedül, hallod a hangját, érzed a jelenlétét… üldöz téged…- Lea meglepődve látja, hogy a különös idegen megborzong. De folytatja.- Amióta csak az eszemet tudom, Lucifer mindig ott volt a nyomomban…

-Lucifer?- Lea nagyon meglepődik.

-Igen, ő.- válaszolt a fekete ruhás- Mindig ott volt. Éreztem, éreztem a levegőben, éreztem a jelenlétét, hallottam, ahogy hozzám beszélt… Nem tudtam aludni, mert az álmaimat is uralta. Ahogy lehunytam a szemem, ő előjött rémálmaimban, ezért nem aludtam szinte soha. Kiszámíthatatlan volt, sosem tudtam, mikor jön elő ilyen erősen, és a legváratlanabb pillanatokban tört rám. Ilyenkor összeestem, kiabáltam, elrohantam, vagy… Küzdöttem, próbáltam ellenkezni, védekezni, de ő erősebb volt nálam. Ezért nézett mindenki dilisnek, senki sem értett meg. Egyedül voltam állandóan, és mindig éreztem Lucifer jelenlétét, egy pillanatra sem hagyott békén. Már nem bírtam elviselni, és…

-És?- Lea bátortalanul néz a fiatal férfi szemébe, ami elárulja az érzéseit. Meglepődik, mikor meglátja, hogy ez a zöld szempár milyen reménytelen, őszinte lánggal ég.

-Inkább megmutatom- a férfi közelebb lép Leahoz, és óvatosan a homlokára teszi a tenyerét, és a lány lehunyja a szemét. Lean hirtelen furcsa érzés szalad át, aztán képeket lát…

A fiatal férfit látja rohanni az utcán, nagyon zaklatottnak látszik, és szörnyű állapotban van. Az arca fal fehér, szemei kivörösödtek, és kialvatlanok, fájdalmat, gyötrődést, nyugtalanságot, reménytelenséget, és félelmet tükröznek. Megáll. Előrehajol, és térdére támasztott kézzel kapkod levegő után. Körülnéz. Aztán halkan megszólal:

-Hagyj békén!- mintha magához beszélne. Aztán újra, de már hangosabban.

-Hagyj békén!- a fiú már ordít-, Miért csinálod ezt velem? Miért pont én kellek neked? Miért?

Tovább rohan. Kétségbeesetten néz körül. Csak rohan, rohan amilyen gyorsan csak bír. Elbotlik. Egyből föláll, és rohan tovább. Számára már nem létezik a külvilág. Az autókkal nem is törődve átrohan az úttesten. Az utcán sok ember jön vele szembe, de nem foglalkozik velük, nem hallja őket, csak rohan. Aztán megáll. Nem bír tovább futni. Tehetetlenül térdre esik, és görnyedten előre hajol. Mindkét kezét szorosan a fülére tapasztja, szemeit erősen összeszorítja.

-Nem akarom! Menj innen! Hagyj békén!- kiabál kétségbeesetten, aztán felordít.- NEM! HAGYJ BÉKÉN!- már kiabál, és a földön fetreng, kínjában. A járókelők meglepetten, és inkább megvetően nézik a kínlódó férfit, de senki sem megy oda hozzá, senki sem próbál segíteni neki…

Egy kis idő múlva a férfi nagy nehezen felkel, és újra rohanni kezd. Szemében elszántság lángol. Léptei újra gyorsulnak, már újra fut. Egészen egy magas épületig rohan megállás nélkül. Egyből berohan az épületbe. Rohan a lépcsőn, kettesével szedi a fokokat. Elbotlik. Fölkel, és továbbfut. Felér a tetőre. Egészen a széléig sétál. Lenéz, szédítő a magasság.

-Elegem van! Nem bírom tovább!- halkan beszél, és elszántan.- Nem bírom elviselni! Elég volt!

Lassan hátrál, és megáll egy helyben. Egy pillanatra lehunyja a szemét.

-Most mindennek vége…- szinte suttogja, aztán nekifut, és…

Lea kinyitja a szemét. Döbbenten nézi az idegent. Hirtelen megszólalni sem tud. Amit látott, az már túl sok volt neki… Beleborzong.

-Éreztem, hogy nem bírom már tovább-, fojtatja halkan a férfi. Lea ránéz.- Döntöttem. Ha máshogyan nem szabadulhatok meg Lucifertől, az életemmel együtt dobom el! Azt hittem, így minden jó lesz, mindennek vége… de tévedtem. Amikor zuhantam, csak sötétséget láttam, és lángokat, mint már annyiszor az életemben, de már nem törődtem vele, azt hittem, már úgyis mindjárt vége. De egyre csak zuhantam, és Lucifer hangját hallottam a fejemben, de erősebben, mint bármikor.

-Nem! Ezt nem hagyom! Kellesz nekem! Nem engedlek el! Nem eresztelek el! Sosem leszel szabad!

Aztán a zuhanásnak vége lett, és én itt ébredtem fel, a réten. Nem értettem, mi történt. Lucifer nem engedte el a lelkem, nem engedte, hogy békében nyugodjak. Engem nem lát senki, nem érez senki, nem hall senki. Senki sem tud rólam, és igazából nem is létezem, hiszen csak egy lélek vagyok, egy angyal. Lucifer nem enged el, és így már több mint 100 éve bolyongok itt egyedül, és várok. Hiszen bár Lauri meghalt, és testét eltemették, a lelke sosem lehet szabad. Így lettem Lucifer Angyala.

Mély csönd. A két alak percekig áll némán egymással szemben. Lea nem tudja feldolgozni az Angyal szavait. Túl sok neki. Végül megszólal.

-Egy valamit nem értek- néz a sötét Angyalra.- Akkor hogy lehet, hogy én látlak téged? És honnan tudtad a nevemet? Mikor találkoztunk, a nevemen szólítottál…

Az Angyal elmosolyodik.

-Lucifer azt mondta, sosem lehetek szabad. De ő is tévedett. 18 évvel ezelőtt volt egy különös álmom. Hangokat hallottam, de nem Lucifer beszélt hozzám. Akkor egyszer nem. Az ismeretlen hang azt mondta, van remény a számomra… Egy élet kezdődött el, és minden kezdet magában hordozza a végzetet, és ez a végzet az én reményem. Azt mondta, egy nap eljöhet hozzám, és feloldozhat, mert ő nem olyan, mint a többi ember. Ő különös, megfoghatatlan angyali lény, tele titkokkal, érzésekkel… Egy lány, akit Leanak hívnak. Azt mondta, ő az egyetlen, aki segíthet, az egyetlen remény, egy apró, de erős fénysugaracska a végtelen sötétben, ami engem körülvesz, és egyszer talán eljön, feloldoz, hogy végre békében nyugodhasson a lelkem… Amikor megláttalak, egyből tudtam, hogy te vagy Lea, mert senki sem jár erre, és… és mert éreztem, hogy te vagy az…

Lea nem tud megszólalni, már tényleg sok neki ez az egész.

„Én, a remény? Aki feloldozhatná Lucifer Angyalát? Már a születésemkor tudták, hogy más vagyok, már vártak? Csak én segíthetek? És ő rám várt egész eddig? Lucifer Angyala… Mi ez az egész?”

Lea teljesen tanácstalan.

-De hát hogyan segíthetnék neked?- néz az Angyalra. Ő lehajtja a fejét.

-Nem tudom…

Végül Leara néz gyönyörű, zöld szemeivel.

-Gyere! Tudom, ez most sok neked. Idő kell, hogy átgondolhasd a dolgokat.

Gyengéden megfogja Lea kezét, és kivezeti a temetőből. Lea nem szól, hagyja magát, mert most egyáltalán nem tudja, mit kellene tennie, és megbízik az Angyalban. Némán haladnak a kísérteties réten, a sötét Angyal egyenesen az erdő felé vezeti Leat. Már az erdő komor magas fái közt jártak, és Lea kezd fázni. Aztán egyszer csak egy faházat pillant meg az erdő sötétjében. A ház nagyon elhanyagolt állapotban van. Romos, és elhagyatott. Koszos, sötét deszkái már a legtöbb helyen megrongálódtak, a tető is ingatag állapotban van, a falakat itt- ott benőtte valami növény, az ablakok, porosak és repedezettek. A ház rég óta itt állhat elhagyatottan, nagyon- nagyon rég óta. Legalábbis Lea ezt gondolja, ahogy némán lépked az Angyal mellett, és egyre közelebb érnek a faházhoz. Végül odaérnek, és az Angyal megáll a ház előtt.

-Sajnos ez az egyetlen menedék itt- néz Leara.- itt kellene maradnod éjszakára, sajnos jobbat nem tudok.

Lea bólint, és belépnek a kísérteties faházba. Lea meglepetten néz körül. A házban mindenütt sötétség honol, csak a koszos ablakon, és néhol a romos tető deszkái közötti résen szűrődik be némi napfény, de az is erőtlenül, és szürkén. A kis faházban mindenütt gyertyák gyenge fénye pislákol, így még misztikusabb és túlvilágibb hatást kölcsönözve a romos építménynek. Az ajtó nyikorogva csukódik, és erre Lea nagyon megijed. Riadtan fordul hátra, de egyből rájön, hogy felesleges volt a riadalom, hiszen csak az Angyal áll mögötte.

-Ne félj!- néz barátságosan a lányra-, Ne haragudj, ha megijesztettelek. Nem akartam.

-Ugyan, semmi gond.- Lea elgondolkodva nézi a gyertyák apró lángját. Olyan furán érzi magát. Még sosem érezte ezt, és ő sem tudná szavakba önteni, leírni ezt az ismeretlen, különös érzést. A fejében ezer meg ezer kérdés és gondolat kavarog. Leül a sarokba, térdeit felhúzza, és átkarolja a lábát. Az Angyal óvatosan figyeli, nem akarja megzavarni. Lea el sem tudja képzelni, milyen érzések játszódnak le benne. Hiszen mikor látta az emlékeit, rájött, hogy ez az erős, kemény külső, milyen érzékeny és érzésekkel teli belsőt takar. A múltja borzalmas volt, még kívülálló szemével is. Lea el sem tudja képzelni, milyen borzalmakon ment keresztül ez a különös férfi, mit élhetett át, nem tudja, de egy dolgot biztosan tud. Segíteni akar Laurinak, Lucifer Angyalának! Lassan lehajtja a fejét, és magában halkan dúdolni kezd valamit. A dallam magától jön, Lea nem tudja, mit dúdol, nem ismeri a dalt, a szívéből jön a dallam. Csak halkan dúdolt, és a térdére hajtja fejét. Egy forró könnycsepp csordul végig sápadt arcán. Nem érti, nem érti, miért van ez, nem tudja, mi történik vele. Lassan lehunyja mélybarna szemeit, és álomba merül.

Suttogás. Lea nem érti a szavakat. A hang ismerős, saját hangját hallja a fejében. A suttogás egyre tisztábban hallatszik, a lány már érti a szavakat.

„Behind those eyes lies the truth and grief

Behind those beautiful smiles I've seen tragedy

The fallen skin hides the secrets within

The silent forces that secretly ignite your sins…”

Lea hallgat. Saját érzéseit hallja, olyan, mintha valakihez beszélne… Látja maga előtt az Angyalt. Őszintén, és reménytelenül néz tiszta, szép, zöld szemeivel. A suttogás folytatódik.

„Beyond these clouds you can hide all your tear

Beyond this world you'll be safe from their wicked fears

And in their hearts they fear your demand

You know their minds won't accept you, they'll never understand”

Igen, már biztos, hogy ezek a gondolatok az Angyalhoz szólnak. Lea csak azt nem érti, hogy akkor, miért ő hallja őket. Újra halk beszédet hall. De ez már nem a saját hangja. Az Angyalé. Idegesnek tűnik, zaklatottnak. Olyan, mintha dühös lenne, és… és fél. A hang egyre erősödik.

Lea fölébred. Körülnéz. Pont úgy ül a sarokban, mint amikor elaludt. Tehát álom volt az egész. A suttogás, de mégsem teljesen. Hiszen az Angyal hangját most is hallja, tisztábban, mint az előbb. Lea körülnéz. Mindenütt sötétség, de a gyertyák fénye még most sem aludt ki. Aztán valahol távol tőle megpillantja az Angyal sötét sziluettjét. A földön fekszik, forgolódik, és halkan beszél szüntelenül.

-Nem! Elég! Hagyd abba! Ezt nem teheted…- olyan, mintha rémálma lenne, de Lea tudja, hogy ez más… Lucifer nem hagyja nyugodni az Angyalt. Lea gondolkodás nélkül föláll, és az Angyalhoz lép. Letérdel hozzá. Nagyon meglepődik, ahogy az Angyal fiatal arcára pillant. Hiszen csupa könny…

-Nem! Ezt nem teheted! Ehhez nincs jogod! Nem hagyom!- kétségbeesetten kiabál összeszorított szemekkel. Lea gondolkodás nélkül megpróbálja fölébreszteni az Angyalt.

-Lauri!- finoman a vállára teszi a kezét. Erre a fekete Angyal egyből kinyitja a szemét, és egyenesen Leara néz. A lány nagyon meglepődik. Nem számított rá, hogy ilyen könnyen felébresztheti az Angyalt. Ő egyből felül. Nagyon szaporán kapkodja a levegőt, folyik róla a víz. Szemében félelem és reménytelenség csillan meg. Hosszú pillanatokig csak némán nézik egymást. Végül Lea töri meg a csendet.

-Lucifer volt az, igaz?- néz szelíden a zaklatott Angyalra. Az csak némán bólint. Aztán hirtelen megszólal.

-Haza kell menned! Most, azonnal!- hangja határozott, és elszánt. Lea meglepetten nézi azt a csodálatos zöld szempárt.

-De hát miért?- kérdezi értetlenül.

-Lucifer tudja, hogy itt vagy! Tudja, hogy ki vagy, és hogy miért vagy itt. Amíg itt vagy, veszélyben vagy, és ezért kell hazajutnod. Most!

-De hát nem azt mondtad, hogy csak én segíthetek neked?

-Ez már nem érdekes! Nekem már mindegy, neked még nem! Nem hagyhatom, hogy Lucifer bármit tegyen veled, főleg nem miattam! Kérlek, menj el! Nem maradhatsz itt! Mellettem már nem vagy biztonságban!

-És veled mi lesz?

-Ez most nem fontos! Csak ugyanaz, mint eddig. Ne törődj velem! Siess!

-Nem!- Lea határozottan mondja ki ezt a szót. Szemei elszántságot tükröznek. Valami fellángolt a szívében.- Azért vagyok itt, hogy segítsek neked. Minden azért lett így, mert így kellett lennie. Nem hagylak itt. Segíteni akarok neked! Érted? Segíteni akarok neked!- Lea biztosan érzi, hogy így kell lennie. Ő sem tudja, hogyan, de segítenie kell Laurinak. Ezt mindennél biztosabbnak érezi. Hiszen neki ez a sorsa.

Aztán hirtelen minden lángba borul. Egy pillanat alatt történik minden. Lángol a faház, a gyertyák gyenge lángocskája most őrült erővel tombol, minden ég.

-Késő!- az Angyal riadtan néz Leara.- Lucifer itt van! Menned kell! Nem maradhatsz! Menekülj!

Lauri egyből feláll. Lea is. Rohanni próbál, de az Angyal hirtelen megfogja a karját.

-Ne! Vigyázz! Ez Lucifer tüze! Óvatosnak kell lenned! Gyere, majd én segítek!

Szinte már az egész ház lángokban áll. Az Angyal az ajtó felé vezeti a rémült lányt, de hirtelen az útjukba zuhan egy lángoló gerenda. Lauri magához rántja Leat. Mindenütt lángok.

-Most mit csinálunk?- kérdi Lea kétségbeesetten az Angyalt. Nem látja a kiutat.

Az Angyal már nem gondolkodik. Az ölébe kapja a lányt, és elindul az ajtó felé. A gerendánál megtorpan. Átugorja. Lea félve kapaszkodik az Angyal nyakába. Az arcát a mellkasához szorítja, szemeit behunyja. Az Angyal felordít. Lucifer tüze égeti a lelkét. Aztán belerúg az ajtóba. Az kinyílik. Lauri kirohan, és talpra állítja Leat. Körülnéznek. Minden lángol, az egész erdő. Az Angyal újra megfogja Lea kezét. Rohannak. Lea nem tudja, merre, nem tudja, mi ez az egész, csak rohan a fekete ruhás Angyallal. Megbotlik, és elesik. Az Angyal felsegíti. Nincs idő, rohannak tovább. A lángok egyre vadabbak. Lea nem bír tovább futni. A füst marja a torkát, nehezen veszi a levegőt. Megáll, és köhögni kezd. Az Angyal visszafordul.

-Lucifer nagyon dühös! Érzem.- mondja a lánynak.- Tudja, miért vagy itt. Menekülnöd kell!

-Nem bírok… nem bírok tovább futni!- a lány már alig tud beszélni. Tudja, hogy nincs idő, és azt is tudja, hogyha most nem tudja megszabadítani az Angyalt, akkor minden hiába. Már késő lesz. De hogyan segíthetne neki? Teljesen tanácstalan.

Az Angyal gondolkodás nélkül fölkapja a lányt újra, és rohan, ahogy csak bír. Lea félelmet lát tiszta, zöld szemében, mérhetetlen félelmet, és tudja, hogy őt félti az Angyal. Minden lángol, a levegő perzselő, Lucifer tüze kegyetlen. Lauri fájdalmasan felnyög. Lea tudja, hogy rá mekkora hatással van Lucifer tüze. Nincs teste, ami megéghetne, Lucifer tüze egyenesen a lelkét égeti. Kínozza az Angyalt. Lucifer hangját hallja szüntelenül a fejében, ezt Lea látja az arcán. Kiér a rétre. Néhol már azt is lángok borítják. Leat leteszi a földre.

-Rohanj Lea!- mondja kétségbeesetten.- Innen már hazatalálsz! Már biztonságban hazajuthatsz! Csak rohanj, és siess!- már szinte könyörögve nézi a lányt.

Leanak egy dallam jár a fejében, aztán eszébe jut az álma. Mindent megért. Szemében felgyullad a remény tüze.

-Nem, Lauri!- szól elszántan.- Azért vagyok itt, hogy segítsek neked, hogy feloldozzalak!

-Ezt felejtsd el! Nekem már mindegy! Menekülj Lea!- kiált az angyal. Kétségbeesetten néz körül. A lángok egyre terjednek a réten.- Menekülj, amíg lehet! Lucifer közeledik!

-Nem! Épp eleget szenvedtél! Épp eleget vártál! Most itt vagyok, és megszabadítalak. Tudom, hogyan segíthetek neked!- a lány mélyen az Angyal szemébe néz, és énekelni kezd. Hangja, most különlegesebben, misztikusabban, és tisztábban szól, mint valaha. Egy olyan dalt énekel, ami az Angyalnak szól, ami a szívéből jön, és erősebb, mint most bármi. Erősebb Lucifernél is…

Behind those eyes lies the truth and grief

Behind those beautiful smiles I've seen tragedy

The fallen skin hides the secrets within

The silent forces that secretly ignite your sins

A lángok egyre vadabbak, egyre erősebbek, már az egész rét ég, Lea érzi a perzselő levegőt a bőrén, de nem foglalkozik vele. Végig az Angyal szemébe néz. Tudja, mit kell tennie. Tudja, hogy így kell lennie.

Csak énekel csodálatos hangján. Énekli ezt a különös dalt, az Angyal érti a szövegét, érti minden szavát. Már nem próbál ellenkezni, csak mélyen néz Lea sötétbarna szemébe. Különös érzések árasztják el a lelkét. Lea csak énekel. Minden szava fontos, mind az Angyalhoz szól, mind róla szól.

Fly away, fly away

From the darkened blade

They haunt you

Lucifer's Angels

You never lived, you never died

Your life has been denied

They call you

Lucifer's Angel

A levegő megremeg, miközben tovább énekel. A lángok körülöttük már szikráznak, Lucifer érzi, hogy ez a dal a végső dal, érzi, hogy elveszíti Laurit. De nem tud mit tenni. Ezért dühösen tombol pokoli tüzével.

Beyond these clouds you can hide all your tear

Beyond this world you'll be safe from their wicked fears

And in their hearts they fear your demand

You know their minds won't accept you, they'll never understand

Fly away, fly away

From the darkened blade

They haunt you

Lucifer's Angels

You never lived, you never died

Your life has been denied

They call you

Lucifer's Angel

On your own I know you can make it

You'll go far? I know you can shake it

Survive alone I know you can take it

Fly away, fly away

From the darkened blade

They haunt you

Lucifer's Angels

You never lived, you never died

Your life has been denied

They call you

Lucifer's Angel

A réten forró szél söpör végig. Lea beleborzong. Még mindig mélyen az Angyal szemébe néz. Most még közelebb lép hozzá, és mindkét kezét megfogja, egészen a közel hajol hozzá, így énekli az utolsó sorokat:

Fly away, fly away

Run away, run away

Hide away, hide away

Lucifer's Angel!

Aztán még odasúgja neki:

-Már soha többé nem vagy Lucifer Angyala! Szabad vagy! Ég veled, nyugodj békében!

Lauri a földre hanyatlik. Lea letérdel hozzá.

-Köszönöm! Mindent köszönök Lea!- suttogja mosolyogva, és még egyszer a lány szemébe néz. Lea boldogságot, megnyugvást, és hálát lát ebben a csodálatos zöld szempárban, aztán egy föllobbanó, és kialvó zöld lángot, és hirtelen megváltozik a levegő. Jóleső, hűvös szél söpör végig a tájon. Lucifer tüze mindenütt kialszik. Lea lehunyja a szemeit, élvezi a lágy szellőt. Egy szörnyű ordítást hall. Lucifer ordítását. Lauri lelke már többé nem volt az övé. Aztán minden elhalkul, és jóleső csend borul a tájra. Lea újra kinyitja a szemét. Egy gyönyörű, fekete madártollat pillant meg a lába előtt, ahol az előbb még Lauri feküdt. Óvatosan felveszi a hollótollat, és magához szorítja. Egy könnycsepp csordul végig szép, fiatal arcán, és nevet. Talán először életében. Olyan boldog, mint még soha. Sikerült! Megszabadította Lucifer Angyalát! Már szabad, és végre hosszú rabság, nyugtalanság és gyötrődés után békében nyugodhat a lelke. Nem hiába várt Leara, nem hiába bízott benne, nem hiába hitt benne, mert ő eljött, és segített neki. Ennek így kellett lennie!

Hűvös novemberi reggel van. Egy lány sétál lassan a város kihalt utcáin. Hosszú, fekete kabátja néha meglebben a hűvös szellőben. Gyönyörű, hosszú fekete haja hátul össze van fogva, így tisztán látszik szép, különleges, angyali arca, csodálatos mélybarna szemi. Vállán egy fekete táska, kezében egy szál gyönyörű, sötét színű virág. Csak megy csendben. Egy rétre ér. Egy misztikus, kísérteties, kihalt rétre. Egészen egy temetőig megy. Minden nap eljön ide. A temető elhanyagolt, és nagyon régi. Némán, lehajtott fejjel halad a sírok között. Aztán megáll egy sírnál. Egy tiszta fekete márvány sírnál. Letérdel mellé. A sírkőre pillant. „Lauri Johannes Ylönen”. Puha kezével óvatosan végigsimítja a vésett feliratot. Lesöpri a sírról a száraz faleveleket, és ráhelyezi a virágot. Aztán a táskájából egy mécsest és gyufát vesz elő. Meggyújtja, és a virág mellé helyezi. Miközben a táncoló lángocskát figyeli, különös érzések szaladnak át rajta. Elmosolyodik. Tudja, hogy nincs egyedül. Már sosem magányos. Tudja, hogy Lauri most is vele van, még ha nem is látja, de érzi. Érzi, hogy egy angyal van vele, vigyáz rá, és vele marad mindörökké!...